13. rész

Csütörtök reggel Seol Hi hideg ujjai ébresztettek. Mindig az volt a szokása, hogy amikor egyáltalán nem akaródzott felkelni a takaró biztonságot jelentő melege alól, hideg ujjait a nyakamra helyezte, ezáltal egy kisebb szívrohamot kaptam. Ez azon a reggelen se volt másképp. Amint vékony ujjai nyakbőrömhöz értek szemeim egy pillanat alatt kipattantak, míg ajkaimat változatos káromkodás hagyta el. Seol Hi ezt természetesen egy hangos kacajjal nyugtázta.

 - Erre mindig felkelsz. – mondta, miután abbahagyta a nevetést. Ágyam végén foglalt helyet, míg engem nézett és a nyúzott kifejezést az arcomon. – Már nyolc óra van, lassan indulnod kell. Kikísérjelek? – kérdezte meg udvariasan, de azonnal át láttam rajta, s tudtam, hogy csak azért ajánlotta fel kedvességét, mert nem akar bemenni az előadásra.

 - Menj be órára. – Néztem rá, és ártatlannak tűnő arcára. – Legalább lesz jegyzet, amit oda adhatsz.

 - De Su Bin biztos mindent jegyzetelni fog! – Kezdett bele a híres nyafogásába, amitől mindenki szíve meglágyul. Rosszabb napokon az enyém is, és az a nap pont egy olyan nap volt. A kis rafinált meg még ki is használja!

 - Menj be. – Álltam kiskutya tekintetét. Soha nem javul meg… - Neked is jót tesz.

 - Gonosz vagy! – Kiáltotta el magát sértődötten, majd a fürdőszobába caplatott, magára zárva annak ajtaját. Ezt csak egy halk nevetéssel vettem tudomásul.

Soha nem szerettem hazamenni. Félreértés ne essék, nem a családom miatt. Őket kifejezetten imádtam, az életemnél is fontosabbak voltak! Csak az okot, amiért haza kellett mennem, azt nem szerettem. Hiába is évfordulós esemény volt, és telt el egy év a tragédia óta, még minden élénken élt bennem. Meg fog ez valaha is változni?

Amíg Seol Hi a fürdőszobába hozta magát rendbe, addig én a konyhába csoszogtam, elfogyasztani a reggeli kávémat. A konyhapultra dőlve néztem a szobába, pontosabban az ágyamra. A hetekkel ezelőtti éjszaka jutott eszembe. Amikor Jeong Guk átkarolta fáradt testemet, amiről azt hitte, hogy már mélyen alszik, pedig éberebb voltam, mint bármikor máskor. S ahogy ajkait azok a szavak hagyták el.

Bár ne hasonlítanál rá ennyire…

Vajon miért mondta ezt? Kire hasonlítok? Miért csak most jut eszembe?

Seol Hi immár rendesen felöltözve lépett ki a fürdőszobából. Megpillantva engem a kávés bögrével a kezemben, azonnal mellém sétált, és kérdezés nélkül vette ki az ujjaim közt szorongatott tárgyat. Ivott belőle egy nagy kortyot, s mielőtt szóvá tehettem volna a helyzetet, a bögre ismét az én kezemben volt. Egy hatalmas vigyorral az arcán köszönte meg a folyadékot, majd magamra hagyva, a szobába lépett be.

Csak percek elteltével kezdtem el én is készülődni. Időközben Seol Hi elment az előadásra, de előtte rosszallóan megjegyezte, hogy soha többet nem fogja felajánlani segítségét, hogy kikísérjen. Egy nevetés kíséretében vettem tudomásul mondandóját, de biztos voltam benne, hogy már estére elfelejti az egészet.

Fél kilenc is jócskán elmúlt, amikor kiléptem a kollégium üvegajtaján, bőröndömet húzva magam után. Az eső aznap ismét esett, de nem foglalkoztam vele. Magamra kaptam a kabátom kapucniját, ami csak az arcomat védte meg az eső elől, hajamat nem. Lassú léptekkel indultam a vasútállomásra, és ahogy kezdtem magam mögött hagyni a kollégium hatalmas épületét, úgy bántam meg a dolgot, hogy még sem kértem meg a szüleimet, hogy jöjjenek értem. Az eső percről percre egyre jobban szakadni kezdett, kezdtem teljesen elázni, a vasútállomás pedig még vagy húszpercnyire lehetett tőlem. Taxira meg nem volt pénzem. Miért is lett volna, ha csóró egyetemistaként minden pénzemet ételre és ruhákra költöm?

 - Menekülsz előlem? – Hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül. Szívem hatalmasat dobbant, ahogy tudatosult bennem kinek is a hangját hallottam meg. Megálltam, háttal neki. – Ennyi volt a pályafutásod, meguntál? – kérdezte meg, ám ezúttal a hang mellőlem jött. Arcomat azonnal ellepte a pír, és nem mertem ránézni. – Merre mész?

 - A vasútállomásra… - válaszoltam halkan. Miért van ez mellette?

 - Elkísérlek. – Jelentette ki magabiztosan. Időm nem volt reagálni, mivel megéreztem ujjait, ami a bőröndöm húzóját vette ki az enyémek közül.

 - Te… - Indultam meg utána, ahogy elmém feleszmélt rá, hogy már néhány lépéssel előttem jár. – Ki jöhetsz?

 - Természetesen. – Nézett rám válasza közben. – Nem börtön, csak egy elvonó. Ha kérek kikérőt, akkor egykét órára elengednek.

 - Miért pont ma? Szakad az eső… - Hangom olyan szerencsétlennek hatott, ahogy próbáltam kíváncsiságomat leplezni, és semlegességet tettetni iránta. Éreztem, ahogy elmosolyodik próbálkozásomon, s ha ránéztem volna, láthattam volna a mosolyát. Ugyanazt a mosolyt, amivel múltkor is engem nézett.

 - Pont ez a jó. Ilyenkor kevesen vannak az utcán, a kapucni eltakarja az arcomat, és senki nem néz rám úgy, mint te az első alkalommal. – válaszolt természetesen, mintha egy semmit érő témáról lenne szó. Bennem ennek ellenére mégis megállt az ütő. Hát ennyire látható volt rajtam az a megvetés, amivel ránéztem? Basszuskulcs!

 - Uhm… Te… - Haraptam be alsó ajkamat. Fejemet felemeltem, hogy mellettem sétáló alakjára nézzek, azonban arra nem számítottam, hogy ő is rám fog nézni. Ahogy tekintetünk találkozott, arcomat újra lehajtottam, járdára szegezve tekintetemet.

 - Igen, láttam a megvetést rajtad. Hamar megtanultam ezt meglátni másokban. – Hangja komor volt. Szemem sarkából láttam, ahogy ujjai megfeszülnek a műanyag fogantyún.

 - De… - Kezdtem volna bele egy témaváltásba, nem akartam, hogy olyanról beszélgessünk, ami felzaklatja, esetleg rossz érzéseket kelt benne, de hamar belém fojtotta a szót és szavamba vágott.

 - Ne aggódj, azóta nem látom. Ráadásul akkor láttál elsőnek. Bunkó voltam veled, így nem is csodálom, hogy nem voltam a szíved csücske.

Az út további részét csendben töltöttük. Szótlanul sétáltunk egymás mellett. Mintha csak barátok lettünk volna. S ha azokban a percekben is megfogta volna a kezem, akkor szerelmespárnak is elmehettünk volna. Basszus, Kim Cho Hee! Mire gondolsz te?

 - Megérkeztünk. – Állt meg előttem. Észre se véve tettét mentem neki testének, amitől halkan felnevetett, velem ellentétben. Az arcom ismételten pipacsvörös lett, a kapucnim is leesett a fejemről, szégyenemet pedig lehajtott fejjel próbáltam leplezni, míg halk suttogás kíséretében kértem tőle bocsánatot. – Gondoltam nem ölellek meg, mert sokan vannak, te meg mindig zavarban vagy… De ha ezt akarod.

Ismét nem volt időm reagálni. Karjaival átölelte tehetetlen alakomat, olyan erővel szorítva magához, amitől egy pillanatra levegőt sem kaptam. Vagy az csak azért volt, mert elfelejtettem venni? Fejemet a mellkasába fúrva hagytam, hogy karjai magához láncoljanak, míg szívem készült kiugrani a helyről. Éreztem, ahogy ajkaival finoman a hajamba csókol, mélyeket lélegezve samponom kellemes illatából. Miért csinálja ezt?

 - Szóval holnap nem jössz? – kérdezte meg halkan. Válaszom csak egy fejrázás volt. – Na, majd jövő héten találkozunk! – Engedett el, de karjaival egy pillanatig még karomnál fogva megtartott. Szükségem is volt rá, mert úgy éreztem, hogy menten elájulok hirtelen jött közelségétől. – Szia, Kim Cho Hee. – Húzódtak mosolyra telt ajkai, ahogy nevemet ejtette ki. Búcsúzóul intett egyet, majd hátat fordítva nekem indult el ugyanarra, amerről jöttünk.

Dermedten álltam a járda közepén. Egyre távolodó mivoltját néztem, miközben az eső szüntelen szakadt. Éreztem, amint a kabátom is szép lassan kezd átázni, követve a nadrágom és cipőm példáját, amikből már facsarni lehetett a folyadékot. Mi volt ez?

Percek elteltével vettem erőt tehetetlen testemen. Megragadva a bőröndömet indultam a fedett vasútállomásra, a jegypénztárhoz, ahol megvettem a jegyemet. A vonat indulásáig alig volt pár percem, így rohanva futottam a vágány felé, ahol már benn állt a szerelvény. Felszállva rá azonnal helyet foglaltam az egyik szabad helyen. Kabátomat rögtön a szemben lévő ülésre dobtam le, akárcsak a pulóveremet is. Ha rajtam kívül senki sem tartózkodott volna a szerelvényen, még a nadrágomat is lecseréltem volna, de nem volt rá lehetőségem. A másfél órás utat kénytelen voltam az átázott nadrágomban kibírni.

Anyangban kivételesen nem esett az eső. A felhők természetesen eltakarták a napot, de az idő sokkalta kellemesebb volt, mint Szöulban. Kilépve a vasútállomásról rögtön megpillantottam édesapámat, aki egy hatalmas nagy mosollyal az arcán nézte felé közeledő alakomat. Elé érve azonnal megölelt, apró karjaimmal pedig viszonoztam ölelését.

Rám igaz volt a mondás, hogy a lányok apásak, a fiúk anyásak. Imádtam anyámat is, félre értés ne essék, de apámhoz jobban ragaszkodtam. Vele osztottam meg aggályaimat, őt avattam be titkaimba. S mikor bátyám meg halt, neki sírtam ki magam. Ő volt az egyetlen, akinek elmondtam, mennyire bánom, hogy elmenekültem, amikor kiderült, hogy bátyám élete egyszer csak véget fog érni.

Azonban lehet az a menekülés mégis csak jó ötlet volt? Ez a sok esemény, ami az elmúlt hetekben történik velem, mégis csak jó? Oka van ennek az egésznek, vagy pusztán mind a véletlen műve? Vajon Jeong Guk és HoSeok ismeretsége jelent valamit, és valahol titkon legbelül olyan kapocs van köztünk, amire egyáltalán nem számítanék?

Az életben… mindennek oka van?

 - Mehetünk? – kérdezte meg édesapám a mély hangjával, ami oly annyira hiányzott már számomra. Arcomat felé fordítva csak egy bólintás kíséretében válaszoltam.

12. rész

A vihar késő délutánra még inkább vadabbul tombolt Szöul utcái között. A szoba biztonságos melegében, s fényében ültünk az ágyon, kezünkben a tányért tartva, amin az elkészült vacsoránkat fogyasztottuk. Jeong Guk meglátva bénázásomat, hogy még egy adag sült krumplit se tudok elkészíteni, maga vette kézbe az irányítást, és dobott össze egy egyszerű vacsorát. Nem akartam bevallani neki, hogy mennyire jól sikerült, ezért csak hümmögve vettem számba az első falatot, megérezve a finom ízt ízlelőbimbóimon. Látva arcát tisztába voltam a ténnyel, hogy tudja a véleményemet, és hogy miért nem mondok rá semmit.

 - Ma éjszaka is itt akarsz aludni? – kérdeztem meg két falat között teli szájjal, kérdésemet érthetetlenné téve.

 - Nem beszélünk teli szájjal. – Szólt rám a mellettem ülő. Szem forgatva vettem tudomásul újabb kioktatását. – Amúgy igen. Eredetileg azt terveztem, hogy rendezünk egy búcsú bulit, mielőtt Jimin egy hónapra visszamegy Busanba, de ilyen időbe nem tudunk kimenni a kikötőbe. Az is eszembe jutott, hogy az én kollégiumi szobámba iszogathatnánk, de inkább veled vagyok. – válaszolt végül kérdésemre.

 - Nyugodtan magamra hagyhatsz. Majd olvasok. – Rántottam egyet vállamon, jelezvén, hogy nekem nem jelent gondot, ha magam maradok.

 - Egy fenéket! Jössz te is!

 - Dehogy megyek. A te barátaid. Szórakoztasd te, én meg magamat a könyvvel. Ennyire egyszerű.

 - Kim Cho Hee! – Ragadta meg ujjaival államat, hogy arcomat az övé felé fordítsa. A számban lévő falat rágását is abbahagytam, ahogy farkasszemet néztem a mellettem ülővel. – Nincs szükségem a szemtelenkedésedre. Tudod, milyen okom van arra, hogy a közeledbe tudhassam magam, és tényleg, kibaszottul őszintén elmondom neked itt és most, utoljára. Ha felfogod, ha nem. Szeretlek. Tényleg szeretlek. Minden vágyam az, hogy az enyém lehess, hogy a világ elé kiállva elmondhassam, hogy az enyém vagy. De az, hogy te még egy egészen apró kis kedvességet se tudsz mutatni felém, csak néha, ha szar kedvem van… Direkt csinálod ezt velem?

 - Nem tudom még azt se elhitetni veled, hogy igen, egyszer veled leszek, amikor nem tudom, hogy fogok-e hasonló módon érezni, akárcsak te. Nem akarom, hogy téves képzeteket dédelgess, esetleg reménykedj.

 - Feleslegesen küzdök? – Hangja elhaló volt, akárcsak tekintete, ami szinte komor feketévé vált, amint tudatosultak benne szavaim. Keze, ami eddig a combomon pihent erőtlenül teste mellé hullott, míg másik kezével a tányért tette le a földre.

Alsó ajkamat rágcsálva néztem a sötét szempárba velem szemben. Agyam vészesen kutatott a megfelelő válasz után, amivel szolgálhattam volna számára. Ahogy teltek a másodpercek, úgy veszett el minden értelmes szó a fejemből. De ahogy néztem a velem szemben ülőt az övéből is. Azt, hogy mi volt a reakciója a tehetetlenségemre, nem tudom. Arcára nem ült ki. S ahogy a másodpercek vészes sebességgel pörögtek, úgy változott át eddigi megtört arca valamiféle vággyá.

A világ megszűnt körülöttem. Csak ujjai puhaságát éreztem meg, amivel fedetlen karomhoz ért, míg teste már-már az enyémhez simult. Arca centikre az enyémtől megállt, a sötét szempár immár közel volt az én kétségbeesett tekintetemhez. Ahogy a helyzet tudatosult ürességtől kongó fejemben, úgy villant be az a tipikus csók előtti jelent. Az van most köztünk?

Mintha egy romantikus filmben lettem volna. Szemei szép lassan lecsukódtak, akárcsak az enyémek is. Ajkain kiszűrődő forró lélegzete a csók után sóvárgó ajkaimat égette, éreztetve velük, hogy a vágyott párnák hamarosan az enyémekhez érnek. Szívverésem felgyorsult, még sem úgy, mint az elmúlt nap csöndes délutánján.

Jeong Guk telefonjának a hangja rántott vissza a kegyetlen valóságba. A hangok, amiket egészen addig ki tudtam zárni, ismét bezengték a szobát. A vihar megállíthatatlanul zajongott, elnyomva a teafőző hangját. A velem szemben ülő kábán nyitotta ki lehunyt pilláit, hogy a készülékhez nyúljon. Elkerülve azt a kínos helyzetet, hogy rám nézzen, kezembe véve a földön heverő tányért álltam fel az ágyról, hogy a konyha biztonságos falai közé menekülhessek.

***

Hétfő délben az egyetemhez közeli gyors kajáldában ültem Seol Hi társaságában. Az idő a hétvégi hűvösségét gondosan megtartotta, ezért aznap reggel kénytelen voltam elővenni a vastagabb ruháimat. Fájdalmas búcsút vettem a nyári lenge ruháimtól, s helyeztem be az egyik bőröndömbe. Tudtam, hogy amikor hazalátogatok, akkor kénytelen vagyok hazavinni, és helyette melegebb holmikat visszavinni magammal.

 - Mi a helyzet a nagy Don Juan Jeon Jeong Gukkal? – kérdezte meg hirtelenjében Seol Hi, szájához emelve egy falat ételt. Kíváncsi tekintete szinte lyukat égetett homlokomra, ahogy keservesen próbáltam kerülni a tekintetét.

 - Miért kérdezed? – kérdeztem meg végül, óvatosan ráemelve tekintetemet a velem szemben ülő lány pajzán mosolyára.

 - Ott ül. – Mutatott a lehető legfeltűnőbben a helyiség másik végébe.

Arcomat a mutatott asztal felé fordítva megpillanthattam alakját. Másik három egyetemista barátjával ült az egyik boxban. Fekete haja rakoncátlanul hullott szemeibe, miközben másik három társát nézte. Arca, ami nyúzottabbnak látszódott, mint bármikor máskor, mégis mosolyra volt húzódva. A szakadt farmernadrágját ismételten nem hagyta a szekrényébe, de ezúttal egy bő fekete pólót választott hozzá. Sapkája az oly divatos módón virított fején, elrejtve gondolom a lustaságát, hogy mennyire nem volt kedve fésülködnie aznap reggel.

 - Ha így bámulod, még én is zavarba jövök, nemhogy ő. – Bökött meg hegyes körmével barátnőm, felhívva a figyelmemet a meredt bámulásra, amivel néztem a fekete hajút.

 - Nincs semmi se köztünk. – válaszoltam a lehetőségekhez képest higgadt hangon. Ahogy megpillantottam az előbb, eszembe jutott a szombat este kínos eseménye. – Miért kérdezed? – kérdeztem meg úgy, mint akinek fogalma sincs a dolgokról.

 - Jaj, ne játszd a hülyét. – Forgatta meg szemeit, ahogy tekintetünk találkozott. Tisztába voltam vele, hogy majdnem mindent tud. – Akkor mit keresett nálad tegnap este? Hm? – Húzta fel bal szemöldökét, ahogy rezzenéstelen kifejezéssel engem fürkészett. Miért ismer ilyen jól?

 - Mert velem akart lenni… - válaszoltam halkan kérdésére, mintha csak attól félnék, hogy bárki is meghall minket a nyüzsgésben.

 - Mondtam már egy éve is, hogy szedd össze. De te nem hallgatsz rám. Más kell neked? – kérdezte meg naivan, míg az én elmémen a péntek délutánom futott végig. Miért kell mindig eszembe juttatni valahogy a dolgot?

 - Ugyan, ki kellene? – Nevettem fel szánalmasnak hangzó nevetésemmel, amivel biztos voltam benne, hogy még ő se hiszi el, nem hogy én, akinek próbáltam bebeszélni a dolgokat a pénteki nappal kapcsolatban. Látva furcsálló arcát, más témára tereltem a társalgást. – A délutáni órára bemész?

 - Nem, nincs kész a naplóm.

 - Azt mára kellett? – Csaptam homlokomhoz felkiáltva. Másodjára, amikor ismét a kiáltás hagyta el számat akkor már a fájó érzés miatt történt, ami homlokomat égette percekkel később is. – Én még nem írtam semmit sem. – Húztam el a számat, ahogy tudatosult bennem a tény, hogy a hazugságokat még el se kezdtem kitalálni, nem hogy papírra vessem őket.

Az ebéd további része érdektelen témákkal körítve folytatódott. Seol Hi részletesen elmesélte hétvégéjét, amit Min Jae társaságában töltött. Ismerve családi hátterét, és hogy nem tehetős családból származott, gyermeki mosollyal az arcán mesélte el a nyaraló minden egyes négyzetméterét, ami valószínűleg még a mi házunknál is drágább lehetett. Apró mosollyal az arcomon hallgattam minden egyes szavát. Boldog voltam, amiért ő boldog volt. Az egy év alatt, amikor szobatársak voltunk, és szinte kikönyörögtük, hogy ismét azok lehessünk, nagyon megszerettem a velem szemben ülő lányt. Hiába terveztem kapcsolatok nélkülinek a főiskolás éveimet, ez a lány lerombolta efféle terveimet. Jeon Jeong Gukról nem is beszélve.

A jóllakottság érzésével távoztunk a bűzlő, s nyüzsgő kajáldából, a kollégium felé véve az irányt. Karjával az enyémbe karolt, úgy folytattuk tovább utunkat. A történet, ami a hétvégéjét tartalmazta, még akkor sem ért véget, amikor a kollégiumi szoba ágyába foglaltam helyet, hogy a rengeteg ételt, amit elfogyasztottam, egy alvás kíséretében emésszem meg. Lehunyt szemmel feküdtem az ágyamban, amibe múlt éjszaka Jeong Guk szintén az éjszakát töltötte. Barátnőm persze a tényt, hogy nem egyedül aludtam, nem tudta. Nem is akartam, hogy megtudja.

Az álom percek elteltével nyomott el, ahogy még tompult elmém miatt haloványan hallottam Seol Hi történetét.

11. rész

Jócskán elmúlt tíz óra is, mire kimerült testemmel visszavánszorogtam a kollégiumba. Sötét és magány fogadott, hála Seol Hi hétvégi kiruccanásának. Azonnal a fürdőszobába sétáltam, még út közben megszabadulva az összes ruhámtól, amik percről percre egyre kényelmetlenebbül fedték testemet. Megengedve a forró vizet álltam be a zuhany alá, hogy elernyedt testem valamelyest felfrissüljön.

Fél óra után léptem ki a gőztől felforrósodott helyiségből. A magam köré csavart törülközőt szorongatva csoszogtam a szekrényemhez, előkeresve egy ócska pólót, amit alvásra használhatok. Felkapcsolva a szoba villanyát szerettem volna az ágyhoz lépni, de az alak, aki ott várt, hangos sikolyra késztett. Ujjaim közül még a pólót is kiejtettem, ahogy torkomat elhagyta a magas hang.

 - Ennyire nem vagyok ijesztő! – Nevetett fel, amint abbahagytam a zajongást. Tuti, hogy ezt a fél kollégium meghallotta.

 - Mi a fenét keresel te itt? – kérdeztem meg ordibálva az alakot, aki csak pajzán mosollyal az arcán nézett végig víztől csöpögő alakomon. – Mit képzelsz magadról, hogy csak úgy bejössz ide és ülsz a sötétben! Takarodjál kifele! – Mutattam az ajtó irányába.

 - Te nem jöttél hamarabb haza. – Állt fel az ágyról bosszankodva.

 - Én vagyok azért a hibás, mert te itt vársz engem, betörve ide? – Hüledeztem mondandóján. Hülye ez? Még én vagyok a hibás?

 - Nyolckor jöttem ide, de te nem voltál sehol! – válaszolt mérgesen, miközben vészesen közel jött hozzám.

 - Gyakorlaton voltam te ostoba!

 - Szóval ostoba vagyok?

 - Igen! Az vagy Jeon Jeong Guk! Mérhetetlen nagy ostoba!

 - Hihetetlen vagy Kim Cho Hee! – Ordította el végül magát.

Vártam valamiféle filmbéli jelentre, hogy dühtől felhevülve kiviharzik a szobából, de semmi ilyen nem történt. E helyett ismét az ágyamra ült vissza, továbbra is engem nézve. Megdöbbenve néztem cselekedetét. Látva egy idő után, hogy nem tágít onnan, visszatértem a fürdőszobába. Felvéve egy bugyit, és a pólómat, dobtam le a törülközőt a földre, majd a szobába mentem vissza, ahol már nem az ágy szélén ült.

Rosszabb volt.

Ruháit a székre helyezte gondosan, míg ő az ágyamban feküdt, valószínűleg egy szál boxerben. Fújtatva emeltem fel a takarómat és foglaltam helyet mellette. Hátat fordítva neki néztem a szemben lévő másik ágyat, azon gondolkozva, hogy átfekszem oda. De cselekvésre már nem volt időm. Mintha meghallotta volna gondolataimat, karjával átkarolta testemet, majd az övéhez húzta.

 - Sajnálom! – mondta bocsánatkérően, fejét a nyakamba fúrva. Lélegzete beszökött bő póló nyakán, így nem csak nyakbőrömet égette. – Nem akartam ordibálni veled. De jöttem volna érted, hogy elvigyelek valamerre, és te nem voltál itt. Az egyik padon vártam, hogy megérkezz. Aggódtam érted!

 - Elég lett volna, ha küldesz egy üzenetet. Ezért még nem kell betörni a másik…

 - Többet nem fordul elő! – Vágott a szavamba. Kifáradt testemet maga felé fordította, hogy tekintete az arcomat fürkészhesse.

 - Ajánlom. – Bosszankodtam továbbra is a kialakult helyzeten.

Perceken keresztül néztünk egymás szemébe. Láttam rajta, hogy szeretne valamit mondani, de ahogy észrevette egyre fáradóbb pilláimat, inkább csendben maradt. Majd mikor már behunyt szemmel feküdtem mellette, éreztem, ahogy fejét ismét nyakamba fúrva mélyeket lélegez tusfürdőm barackos illatából.

Furán éreztem magam mellette. Nem is a közelsége zavart, vagyis igazából kicsit az is, hanem inkább a tény, hogy előtte alig egy órával még HoSeok karjai öleltek át. Tisztában voltam vele, hogy az nem jelent semmit, ő csak egy nőt lát bennem, semmi többet… de mégis. Könnyűvérűnek éreztem magam. Olyan volt, mintha egy srác karjai közül a másikba futnék. Pedig egyik iránt se éreztem olyat, amiért bűnösnek kéne éreznem magam. Vagy mégis?

Kinyitva pilláimat megláthattam Jeong Guk lehunyt szemeit, s arcát, ami ugyanolyan ártatlannak tűnt, mint múlthétvégén. Egyik kezemmel ösztönösen hajához nyúltam, gyengéden cirógatva.

 - Engem az se zavar, ha előttem most mással találkoztál. – Dünnyögte szavait félálomba. Basszus! Ő még ilyenkor is gondolatolvasó? – A lényeg, hogy itt vagy velem, és remélem, engem választasz.

Nem mondtam rá semmit. Nem is akartam. Inkább újból lehunytam szemeimet, várva, hogy elnyomjon az álom, akárcsak a mellettem fekvő fekete hajút.

Percek elteltével a szoba csendjét már csak a mi halk szuszogásunk törte meg.

Másnap reggel ismét nem sütött a nap. Vihar tombolt odakinn, hangos süvítéssel kísérve. Kinyitva még mindig leragadni készülő szemeimet azonnal a mellettem fekvő halovány mosolyát pillantottam meg. Nem mondott semmit, helyette apró csókot lehelt homlokomra. Bizsergés futott végig gerincemen, ahogy megéreztem ajkai puhaságát.

 - A végén igazam lesz, és enyém lesz a tested. – mondta végül, kaján vigyorral az arcán, míg egyik kezét végighúzta gerincem vonalán.

 - Lődd le magad. – Forgattam szemeimet, elvéve kezét a testemről. A takarót a fejemre húzva ismét lehunytam szememet. – Ha gondolod, visszamehetsz. Kösz az alvást.

 - Ne aggódj Cho Hee, az egész napot veled töltöm. – Adta tudtomra remekbe szabott tervét, ami ellen semmi kifogásom sem lehetett, őt ismerve.

 - Akkor fel se kelek az ágyból… - Dünnyögtem, várva, hogy az álom ismét rám találjon. Aludni akartam, egyedül lenni, kizárni a külvilágot. Miért van itt velem?

 - Itt is sok mindent lehet csinálni. – Ujjai ismét végigszántották gerincem vonalát, elérve pólóm aljához, amit szeretett volna felemelni, hogy keze meztelen bőrömhöz érjen.

 - Hogy te mindent elrontasz! – Csattantam fel. A takarót ledobva magamról léptem mamuszomba, és a konyha felé siettem, hogy elfogyasszak egy éltető kávét.

Boldogan nyugtáztam, hogy a kávéfőzőben bőven akad a fekete nedűből, és nem kell még arra várnom, hogy lefőjön egy adag. Kávéscsészébe öntve egy adagot melegítés, és cukor nélkül inni kezdtem. A konyhapultnak támaszkodva tökéletes kilátást nyertem a szobába, pontosabban az ágyamra, ahol Jeong Guk engem figyelt mosolyogva. Ajkaira pillantva megláthattam artikulációját, amivel próbálta kifejezni magát, hogy ő is kér egy adagot a fekete folyadékból, de inkább tetettem a hülyét, aki nem érti, hogy mit mond. S, hogy a továbbiakba se kezdje el kifejezni kérését, inkább hátat fordítottam ágyban fekvő alakjának.

 - Direkt csinálod ezt velem? – Lépett mellém, a kávéfőző után nyúlva. Kikelve az ágyból magára kapott egy pólót, de tökéletes felsőteste így is kivehető volt. Arcomat elfordítva álltam mellette, hajammal gondosan eltakarva orcámat, amit halovány pír lepett el. - Néha megerőltethetnéd magad, és lehetnél kedves is velem. Tudom, hogy nagy kérés, de azért nem hátrány. Azok után, hogy kiöntöttem neked szívem-lelkem igazán jól esne, ha nem csak néma odaadásod lenne, hanem elvétve egy-két kedves szavad. Tudod Kim Cho Hee…

 - Megyek a fürdőszobába. – Szakítottam félbe hosszúnak ígérkező monológját. Kikapva a szekrényből egy viszonylag elviselhető utcára való ruhát indultam az említett helyiség felé, magára hagyva a döbbent kifejezésű srácot.

 - Én is nagyon szeretlek! – Kiabált utánam, ahogy magamra zártam a fürdőszoba ajtaját.

A szobában váró alakra való tekintettel nem készülődtem hosszasan, amilyen gyorsan csak tudtam emberi külsőt öntöttem magamra. Kilépve a fürdőszoba magányából ismét az ágy szélén ülve találtam, immár felöltözve. Tekintetével alaposan végig mért, egy apró mosollyal nyugtázva öltözékemet.

 - Így kéne mindennap öltözködnöd. – Állapította meg a tényt, amivel csak magának okozott örömet, nem nekem. – Azt se értem tegnap miért voltam olyan díszparádéba. Egy elvonóra miért kéne kiöltözni? Vagy tán tetszeni akartál a benn lévő alaknak? – Vonta fel egyik szemöldökét, arcomat vizsgálva, őszinte válaszra várva.

 - Ha nem tűnt volna fel – Sóhajtottam fel hangosan. – hétköznapokon azért adok magamra. Most azért nézek ki így, mert veled töltöm a napot, és mert csak a közeli boltba kell elmenni kajáért.

 - Hétköznapokon kéne így öltöznöd! – Csattant fel, amint tudatosultak benne szavaim. – Nekem kéne így kiöltöznöd, másnak meg nem!

 - Hihetetlen egy alak vagy Jeong Guk. – Pillantottam rá arcomba hulló hajam közül, majd a kezemben lévő hajgumival összefogtam rakoncátlan tincseimet. – Pattanj, megyünk boltba. – Adtam ki az utasítást a fekete hajúnak.

Felemelkedett az ágyról, felém indulva, ám mielőtt karjával megragadhatta volna csuklómat, hátat fordítva neki indultam a folyosó felé. Az ajtóban megvártam, hogy utolérjen, majd a kulcsot a zárba helyezve zártam be a szobát. Látva, hogy morcosan előttem sétál, sietősen szedve lábait, határozottan örültem, hogy nem kell testi kapcsolatba érintkeznem vele. Apró mosollyal az arcomon követtem előttem tornyosuló testét, ami végül az utcára érve állt mellém. Kezemet megfogva ujjait az enyémek közé csúsztatva késztette indulásra meglepett alakomat.

10. rész

Délben távozott aznap. Jiminnek köszönhetően egy egész délelőttöt töltött a szobámban, a társaságomban, tőlem alig egy-két méterre. Valószínűleg nem volt önfeledt boldogságban, ami erősen köszönhető volt Jimin ostobaságainak és szánalmas próbálkozásainak, amivel ágyba szerette volna csábítani, de Cho Hee nem az a lány volt, akit ez érdekelt. Inkább hülyének nézte a narancssárga hajú barátomat. Bár nem mintha tényleg egy észlény lett volna bármikor is…

Az ablakon át néztem egyre távolodó alakját. Gyorsan, már-már pánikszerűen menekült el Jimintől, s egy gyors integetés után szinte rohanva indult vissza a kollégiumban. Mondhatni sok mindent tudtam meg róla aznap, de mégis keveset. Hiába szerettem volna kérdezni tőle bármit is, nem voltam rá képes. Csak hallgattam válaszait, ajkai közül kiszűrődő szavakat. S mikor magamra maradtam, nem látva már távolodó alakját az ablakból, a gondolatok újra cikázni kezdtek elmémben. De valami még annál is erősebben bennem volt – szinte már ösztönszerűen lett úrrá rajtam.

Ki kellett találnom valamit, hogy megszerezzem magamnak.

Gondolkodás nélkül rohantam le a földszintre, az igazgató irodájába. Nem kopogtam, minek is tettem volna? Nem rám vallott volna, azaz udvarias viselkedési forma. Bár azért megfordult a fejemben. Az igazgató pedig már meg sem lepődött, hogy én rontottam rá bármiféle figyelmeztetés nélkül, megzavarva ebédjében.

 - Jung úr, miben segíthetek? – Nézett rám vastagkeretes szemüvege fölött. Kedves ember volt, a legkedvesebb, akit az elmúlt félévben megismertem. Ennek ellenére mégis tiszteletlen voltam vele.

 - Arra gondoltam, hogy a diák, aki idejár gyakorlatra, jövő héten jöhetne délután. Körbevezetném, meg minden és az úgy csendesebb. – mondtam szárazon, kimért óvatossággal minden szavamat. Semlegesnek ható hangom pedig már túlzóan élethű volt.

Meglepetten nézett vissza rám az igazgató, egy egészen apró meglepett grimasz is megjelent ráncos arcán. Majd fél percig nem is szólalt meg, végül aztán boldogan fogadta ötletemet.

Onnantól kezdve csak a következő hét pénteket kellett türelmesen kivárnom.

Pontban négykor nyitott be szobám ajtaján. Rögtön aránylag normálisan felöltözött testemet nézte végig, s ahogy tekintetünk találkozott, arcára azonnal kiült kíváncsisága. Szerettem volna ismételten elmosolyodni, de annyira zavarba tudott attól jönni, hogy inkább még se tettem. Pedig valamiért meg tudott mosolyogtatni. Már azzal is, ahogy engem nézett.

 - Körbevezetlek. – válaszoltam némán feltett kérdésére.

Felvéve cipőmet a szoba közepén álló alakja felé sétáltam, majdnem hangosan felkacagva, ahogy megláttam mérhetetlen nagy zavarát. Látva, hogy becsukja szemét közeledésemre, megragadtam csuklóját, a lift felé húzva tehetetlen s meglepett testét. Oda beszállva elengedtem puha karját, tekintetemmel figyelve, ahogyan lehajtott fejjel állt a lift falának dőlve. Kihasználva a helyzetet, hogy nem figyel, ujjaimat az övé közé csúsztattam. Apró, mégis puha keze szinte elveszett az enyémben.

Kinyílt előttünk a lift szürke ajtaja, és kiléptünk az aula nyüzsgésébe. Éreztem, ahogy szeretné ujjait kicsúsztatni enyéim közül, de ezt megakadályozva kicsit erősebben megszorítottam. Egyenesen az udvarra húztam, ahol a kert leg eldugottabb padjára ültettem. Nem látta arcába omló haja miatt, de a mosoly, amit múlthéten okozott nekem, ismét megjelent arcomon. Biztos voltam benne, hogy arca pipacspiros és olyan zavarban van, mint még eddig sosem.

 - HoSeok… - Hangja ugyanolyan volt, mint eddig bármikor, amikor szóra nyitotta száját. – Miért csinálod… ezt?

Arcomat felé fordítva végig néztem rajta. Szerettem volna haját elsöpörni arcából, füle mögé tűrve, de nem akartam, hogy e miatt akár felálljon és magamra hagyjon.

 - Te ezt nem tudod, de különleges lány vagy. – válaszoltam olyan egyszerűen, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna.

 - És… - Újra kérdésre nyitva ajkait már a legelső szónál félbe szakítottam, és nem tudva, hogy vajon ezt akarta e kérdezni vagy sem, de választ adtam múlt heti viselkedésemre.

 - Ha az érdekel, hogy miért mondtam azt, amit múltkor Jungkookkal kapcsolatban, a válasz egyszerű. Önző vagyok.

 - De… - Ahogy újra szóra nyitotta a száját, kezdett felmenni bennem a pumpa. Kénytelen voltam ismét csendre bírni.

 - Ne szólj semmit. Elrontod a pillanatot.

Ujjaimat kihúzva övéi közül karommal átkaroltam. Bőröm, ahogy az övéhez ért szinte felforrósodott. Szívverésem képes lett volna felgyorsulni, akárcsak neki, de türtőztetve magamon, próbáltam valamelyest csillapítani. Gyengéden meglökve karommal jeleztem, hogy dőljön nekem – engedelmeskedett. Megszorítva felsőtestét, ajkaimat feje búbjára helyeztem. Belélegezve negédes illatát, szemeim azonnal lehunyódtak. Éreztem, ahogy szívverése felgyorsul, készül kiesni a helyéről, és hogy még inkább zavarba hozzam, megtörtem a csendet.

 - Szokj hozzá. Sokszor lesz még ilyen.

Ahogy ott ültünk az udvar legeldugottabb részében, a szeptember csendjében, amit az eső illata átjárt, minden gondolat kiszállt a fejemből. Csak lélegeztem be illatát, karommal szorosan tartva elgyengült testét. Éreztem, ahogy szívverése apránként visszatér a normálisba, majd ujjai félénken az én karomhoz érnek. Szerettem volna egy apró csókot nyomni ajkaimmal érintett területre, de nem volt rá bátorságom. Inkább néma csendben élveztem közelségét, ujjai puhaságát, illatát és azt a nyugalmat, amit hozott számomra.

Nem érdekelt, hogy ki ez a lány. Hogy mi van Jungkook és közte. Miért tudja felfordítani fenekestül az életemet. Egyáltalán, hogy miért került be az életembe. A pillanatnak éltem, és annak a nyugalomnak, ami átjárta testemet azokban az órákban.

9. rész

-HoSeok-

A verőfényes napsütés teljesen megvilágította a szoba hófehér falait. Szemeimet még se nyitottam ki, csak feküdtem az ágyban, lehunyt szemekkel. A lány, aki nálam tölti, gyakorlatát perceken belül megérkezik. Éreztem valamiféle késztetést, hogy erőt véve magamon legalább az ágyon ülve várjam, de a lustaság nagyobb úr volt annál. Ezért már csak az ajtó nyitódását, majd az igazgató hangját hallottam meg. Szemeimet még ekkor se nyitottam ki, csak percek elteltével.

Ott állt teljes valójában.

Hosszú barna haja lágy hullámokba omlott vállára, keretezve arca finom vonásait. Tekintete félve nézett engem, miközben apró kezén lévő vékony ujjait félénken tördelte. Arcára kiült a pánik, ahogy szemeimbe nézett. Láttam rajta, hogy fél tőlem, hiszen arca olyan volt, akár egy nyitott könyv. Barna szeme a félelemtől csillogott, míg ajkai egészen apró résre nyílt ki, amelyen keresztül vette a levegőt.

 - Nincs szükségem rád. – mondtam végül, miután minden milliméterét végig néztem.

Nem mozdult. Ugyanúgy állt ott a szoba közepén, reszkető alakjával, kétségbeesett tekintetével. A hangom is rémisztő számára?

 - Ott az ajtó, menj ki. – Kezemet felemelve mutatóujjammal az ajtó irányába mutattam, de nem mozdult még ekkor sem. - Nem csak néma, de süket is vagy? Azt akarod, hogy én dobjalak ki?

Már-már bosszantó volt szobában álló szerencsétlen mivoltja, amivel ugyanúgy nézett engem. Felemelkedve az ágyról láttam, ahogy szóra nyitná száját, de látva cselekedetemet, azonnal be is csukta azokat. Szemeit összeszorítva állt előttem, ahogy kimért léptekkel elé álltam. Kedvem lett volna felnevetni ezen a jeleneten, de nem akartam még jobban szerencsétlen helyzetbe hozni. Így is már eléggé abba volt.

 - Nem szoktam nőket bántani, de te leszel az első, ha nem mész ki innen! – Természetesen egyáltalán nem gondoltam komolyan mondandómat, de biztos voltam benne, hogy ezek hallatán magamra fog hagyni. Ahogy tudatosult benne, hogy mennyire közel vagyok hozzá, akkor nyitotta ki egyik szemét, amellyel mellkasomra nézte. - Mit nem értesz azon, hogy nincs szükségem rád? Hm?

 - De… a gyakorlat… - Nyöszörögte már-már szánalmas hangon, ahogy ott állt tőlem pár centire.

 - Leszarom a gyakorlatodat, nem érted? – Ordítottam el magam, hiszen nem tudtam már hogyan értésére adni, hogy hagyjon magamra.

 - De… - Ajkai közül újabb szánalmas nyöszörgés szűrődött ki, és a még nagyobb szégyenbehozást megelőzve, szavába vágtam.

 - Takarodjál innen kifele! Kurvára nincs szükségem rád, soha többet ne gyere ide! Vagy azt akarod, hogy bántsalak? Azt szereted? – Ujjaimmal megragadtam puha arcát, s az enyém felé fordítottam, hogy csak milliméterek válasszanak el egymástól.

Arcára nézve megdöbbentem. Szívem hatalmasat dobbant, ahogy elveszve tekintetébe emlékek százai jutottak eszembe. A lány, aki velem szemben állt, olyan hatást gyakorolt rám, mint még soha senki. A tekintete, arca finom vonásai, ajkai teltsége… Ő jutott eszembe. Ő, és az összes vele eltöltött közös emlék. A hiányának fájdalma. A magány, ami az óta is emészt. Hát ki ez a lány? Miért Ő jut eszembe róla?

Látva tekintetét, ami megtelt sós, csillogó könnycseppel, még inkább átfutott rajtam a fájdalom. Hiszen láttam már valahol! Köze van Ő hozzá. Ujjaim elgyengülve engedték el arcát, s kába, tompult elmével, teljesen lelassult mozdulattal kezdtem el hátrálni. Szinte hallottam a megkönnyebbülését, amiért elengedtem.

 - Intézd el, hogy soha többet ne gyere ide és takarodjál kifele a szobámból! – Nem is hallottam hangomat, ami oly erőtlenül csengett. Csak lerogytam az ágyra, fátyolos tekintettel végignézve alakját, ami eltűnt az ajtó mögül.

Hosszú perceken keresztül ültem még ott. Elmémet ellepte a köd, a drog utáni vágy. Ismét a tablettákhoz akartam nyúlni, elkábítva magamat. A lány, aki alig tíz percet töltött a szobámban, úgy felkavart mindent, hogy el se tudtam volna azt képzelni, hogy egyszer bármi is helyre jöjjön.

Oka van annak, hogy ide jött?

Szánalmasan kerestem valamiféle válasz után, de nem találtam. Csak újra és újra feltettem magamnak a kérdést – mind hiába. Nem találtam okot arra, hogy itt volt. Egyszerűen megtörtént a dolog. Bármiféle válasz nélkül. Értelem nélkül. Felkavarva eddigi nyugodt életemet. Felébresztve bennem az elnyomott vágyat, amit oly nehezen küzdöttem le a félév elmúlása alatt. Mindent tönkre tett!

A nap is lement már, mikor ágyon fekvő alakomat a nővér hangja zavarta meg. Szólt, hogy kész a vacsora, ehetem azt a moslékot, amit minden egyes nap elém tesznek. De akkor este nem voltam képes rá, hogy undorral az arcomon elfogyasszam. Inkább mogorván közöltem vele, hogy aznap este nem eszem.

Ahogy az ajtó csukódott mögötte, úgy tért vissza minden emlékem a reggellel kapcsolatban. Arca élénken felelevenedett bennem. Tekintete, amivel a szemembe nézett, félelme, ami kiült a gyönyörű barna szempárba. Annak ellenére, hogy miféle érzések váltott ki belőlem, el kellett ismernem, hogy az a két csillogó barna szempár, a világon a legszebbek voltak. Elveszni képes benne az ember. Mégis a lelkemet kavarta fel, ahogy belenéztem.

Őt láttam benne. Őt, akit majd egy évvel ezelőtt vesztettem el. Akinek elvesztése tönkre tett. Engem, s barátaimat. Ő, aki…

 - Az nem lehet… - Suttogtam elhalóan, ahogy tudatosult bennem, miért hasonlít rá ennyire, miért Őt látom a szemében. – Nem lehet…

Hangosan fújtatva álltam fel ágyamról. Az ablakhoz lépve rögtön az égboltot kezdtem kémlelni. Egyetlen egy felhő se volt az égen, de a csillagokat így se láttam. Szöul vakító fénye megakadályozott ebbe.

A sors miért küldte ide hozzám? Oka van?

Ahogy teltek a napok, a felismerés úgy lett úrrá rajtam. Már csak ösztönből vettem a levegőt, keltem fel, ettem, vagy tettem bármi mást. A tudat, hogy a lány, aki esetlen módon találkozott velem, kicsoda, s ez az egész nem a véletlen műve, hanem a sors kegyetlen fintora, átvette elmém fölött az irányítást. A napjaimat ez töltötte ki. A kérdésre, hogy miért történt minden, a válasz keresése.

Talán szükségem van erre a lányra?

Így, mikor meghallottam, hogy át akarja kérni magát máshova, azonnal megakadályoztam. Éreztem, hogy szükségem van rá. Jobban, mint ahogy én azt gondolnám. Ennek ellenére a következő pénteken, mikor ismét esetlenül állt szobámba, fikarcnyi jelét se mutattam annak, hogy milyen gondolatok kavarognak bennem már egy hete. Csak képébe vágtam a tényt: miattam nem mehetett máshova. S amikor láttam zavarát, arcát ellepő pírt, a szívem hatalmasat dobbant.

A következő hetemet már nem a jelenléte, hanem reakcióm megmagyarázása töltötte ki. Még a tény, hogy két rendőr ül a szobámban, és faggat Tae Hyung gyilkosságáról se kavart fel. Mogorván a képükbe vágtam, hogy teljesen be voltam állva, nem voltam jelen. Érzékelve, hogy nem lesz belőlem semmi hasznuk, hamar távoztak. Magamra hagytak. A gondolataimmal. A várakozással, hogy pénteken újra láthassam.

Az a nap pedig hamar eljött. Ismét ott állt, az ajtónak támaszkodva, hangosan kapkodva a levegőt. Arcát eltakarta hosszú barna haja, ami egyenes volt ezúttal. Mégis tudtam, hogy zavarban van. Jimin pedig, aki meglepetten nézte a látogatót, tőle szokatlan módon csendben volt. Egészen addig, amíg a nevét hangosan nem kiabálta.

Cho Hee.

Tényleg Ő az. Sejtésem, amit eddig nem tudtam biztosra, abban a pillanatban beigazolódott. Köze van hozzá. Nem is akármilyen.

Jimin következő mondata, miszerint ismeri Jungkookot, szinte azonnal a düh járta át testemet. Düh? Inkább az a jól ismert féltékenység. Mégis miért lennék féltékeny? Nem enyém ez a lány. Annak ellenére mégis zavart. Nem akartam, hogy Jungkooké legyen, az ő tulajdonát képezze. Még jobban akartam magamnak a lányt. Győzni akartam Jungkook felett, megkaparintva előle Cho Heet. Hisz nem lehet az övé… Neki nincs szüksége rá…

Mikor az a bolond Jimin magunkra hagyott rögtön kihasználtam a helyzetet. Meglepetten, de mégis csendben fogadta el a tényt, mellyel közöltem, hogy nem lehet Jeong Guké. S engedelmessége egy egészen apró mosolyra késztetett. Amivel nem csak őt, magamat is megleptem.

Látva arcát, szemében a megnyugvást, és egy számomra ismeretlen érzés csillogását, boldogság fogott el. Boldog voltam. Fél év óta először.

8. rész

Jog óra végeztével kezembe vettem az összes jegyzetemet, majd kimért mozdulatokkal álltam fel a helyemről. Seol Hi aznap úgy döntött, hogy kihagyja az unalmas előadást, ezért a folyosón futottam össze vele. Hatalmas mosollyal az arcán köszönt, ahogy megpillantotta kialvatlan arcomat, amit kócos hajam keretezett körül. Megragadva karomat a kávéautomata felé kezdte húzni nyúzott, alig kipihent és fáradt testemet. Engedelmesen hagytam, hogy ráncigáljon, a célhoz elérve pedig belém kapaszkodó kezei elengedjenek.

 - Miről volt szó? – kérdezte meg, miközben az aprót kezdte beledobálni a gépbe.

 - Milyen törvények vonatkoznak egyes intézményekre. – válaszoltam készségesen, egy ásítás kíséretében. Határozottan büszke voltam magamra, hogy képes voltam figyelni órán, annak ellenére, hogy nehezen bírtam ébren maradni. – Jövő héten zh lesz belőle. - Néztem barátnőm kétségbeesett arcára, majd én is elkezdtem bedobálni az aprót az automatába. – Ne aggódj, jegyzeteltem meg, azaz okos tojás Su Bin felteszi a csoportba a tananyagot, onnan megtanulhatod.

 - Akkor már csak puskát kell készíteni belőle. – Sóhajtott fel megkönnyebbülten Seol Hi, kezében a forró italát szorongatva. – Majd ma elkészítem, mert hétvégén nem érek rá.

 - Csak nem Min Jae ágyában töltöd a hétvégét? – Néztem egy kaján mosoly kíséretében a mellettem álló lányra, aki időközben az aula egyik padján foglalt helyet.

 - Egész hétvégére elvisz a nyaralójukba. – válaszolt mosollyal az arcán.

 - Gazdag? – Ültem le mellé, amint kezemben tarthattam éltető italomat.

Egy bólintás kíséretében válaszolt, s mielőtt tovább folytathattuk volna a beszélgetésünket, a gyakorlatvezető asszony, az a büdös banya, Seong Jin Ah felém tartott sietős léptekkel – már amennyire magas sarkúja ezt megengedte számára. Ahogy egyre közelebb ért, úgy hagyta el egyre hangosabban nevem a száját. A harmadik megszólításra felálltam a padról, előre lépve egyet.

 - Na, végre, hogy megtaláltam Kim Cho Hee kisasszony! - Állt meg előttem. Alacsony termetű asszony volt, aki lehetett már ötven éves, mégis úgy öltözködött, mint az egyetemista lányok többsége. Barna haja rakoncátlanul keretezte ovális arcát, amit a hatalmas keretes szemüvege miatt alig lehetett látni. Határozottan csúnya nő volt, és valószínűleg fiatal korában sem lehetett egy elragadó szépség. – Szóltak a gyakorlati helyéről, hogy pénteken délután négyre kell menned a reggel nyolc óra helyett.

 - Miért? – kérdeztem meglepetten, elkerekedett szemekkel nézve az előttem álló asszonyt.

 - A fiatalúr, akivel foglalkoznod kell azt mondta, hogy nézd meg, milyen egy késő délutánja, illetve egy kora estéje az elvonón. – válaszolt készségesen komor hangjával, amiből csak úgy sugárzott a túlcsordult egója. Ki nem állhattam, a hideg futkosott a hátamon a hangjától. – És azt is üzeni Cho Hee kisasszony, hogy ne késsen! – Nézett rám szemüvege mögül fenyegetően. Mit hazudozik az a bolond? Ő küld el állandóan…

 - Értettem. – Biccentettem fejemmel, jelezvén, hogy felfogtam mondandóját, és nem kérek többet a társaságából.

Azt, hogy ezek után szeretett e volna még mondani bármit is, vagy csak ennyi volt számomra mondandója, már nem tudom. Nem törődve azzal a banyával hátat fordítottam alacsony termetének, barátnőmre pillantva, jelezvén, hogy mehetünk tovább. Kezembe véve a kávémat indultunk el az udvar irányába, ahol vakítóan sütött a szeptemberi nap, halovány melegséget hozva aznapra.

Elmémbe újra és újra lepörögtek a múlt pénteki nap eseményei. Eseményei? Inkább arca vonása, meztelen felsőteste és a mosoly, amivel nézett. Képtelen voltam kiheverni mosolyát, ajkai telt vonalát. Miért csinálja ezt velem?

 - Mi lesz a következő óránk? – kérdezte meg Seol Hi, ahogy kimért léptekkel haladtunk a B épület felé. Hangja visszarántott a való életbe.

 - Kommunikáció. – válaszoltam tömören.

***

Péntek délután pontban négy órakor nyitottam ki HoSeok szobájának ajtaját. Meglepő módon most nem az ágyban, vagy a fotelben találtam, hanem viszonylag normálisan felöltözve állt előttem. Haja kivételesen meg volt fésülve, pólója tökéletesen illeszkedett felsőtestére, nadrágján pedig egyetlen egy szakadás sem volt található. Cipőjét még nem vette fel, de ahogy megfigyeltem lábfejét, észrevettem, hogy kivételesen zoknit is vett fel aznap. Felvont szemöldökkel néztem a velem szemben állót, valamiféle válaszra várva.

 - Körbevezetlek. – válaszolt némán feltett kérdésemre.

Nem tudtam rá mit mondani. Csak néztem, ahogy belebújik fekete bakancsába, majd teste elindul az enyém felé. Hangosan nyelve egyet néztem, ahogy esze ágába se jut kikerülni engem, hanem célegyenesen testem felé közelít. Behunyt szemmel álltam előtte, majd éreztem, ahogy keze megragadja csuklómat, miközben teste majd fél percre az enyémhez simul. Időm se volt kinyitni szememet, azonnal elkezdett húzni maga után, én pedig az oly megszokott módon követtem.

A liftbe beszállva engedte el csuklómat, ami mintha felforrósodott volna ujjai hideg érintésétől. Fejemet lehajtva támaszkodtam a lift oldalának, hátha el tudok bújni, vagy elfeledtetni vele, hogy ott vagyok mellette. De miért is lett volna ennyi örömöm az életben? Észrevétlenül, szótlan csendben fogta meg kezemet, és ujjait az enyém közé csúsztatta. Apró kezem eltűnt hatalmas tenyerében.

Kinyílt előttünk a lift szürke ajtaja, s az aula nyüzsgése fogadott minket. Ujjaimat ki szerettem volna húzni az övéi közül, de ezt megérezve szorított egyet kezemen, jelezvén, hogy nem hajlandó elengedni.

Percek elteltével már az udvaron találtam magam, egy pad felé közelítve. A felhők ismét uralták az eget aznap délután, és az eső illata lengte be az udvart. A leghátsó pad felé húzta tehetetlen alakomat, majd meg se kérdezve a véleményemet ültetett le, ő pedig foglalt helyet mellettem.

Nem szólt egy szót sem, ahogy én sem. Csak ültem továbbra lehajtott fejjel mellette, hajammal eltakarva pipacspiros arcomat, miközben keze az idő múlásával sem engedte el az enyémet. Szívem egyre hevesebben kezdett verni, ahogy teltek a percek. Szám kiszáradt, ahogy torkom is. Már nem a helyzetbe pirosodott bele arcom, hanem az én reakciómba, amit ki tudott váltani belőlem. Miért van ez? Egyáltalán ki ő?

 - HoSeok… - Törtem meg néma csendünket erőtlen, szánalmasnak hangzó hangommal. Hát soha nem tudok majd egy rendes mondatot kimondani mellette? – Miért csinálod… ezt?

Éreztem, ahogy tekintete rám szegeződik. Hálát adtam az égnek, hogy arcom takarásban van. Azt a szégyent, ahogy kinéztem mellette, nem tudtam volna elviselni, hogy számára is láthatóvá váljon.

 - Te ezt nem tudod, de különleges lány vagy. – válaszolt kérdésemre nemes egyszerűséggel.

 - És… - kezdtem volna bele következő kérdésemben, de halk hangja félbeszakított.

 - Ha az érdekel, hogy miért mondtam azt, amit múltkor Jungkookkal kapcsolatban, a válasz egyszerű. Önző vagyok.

 - De… - Kezdtem volna bele újra egy kérdésbe, ismételten félbeszakítva.

 - Ne szólj semmit. Elrontod a pillanatot.

Szó nélkül engedelmeskedtem neki. Továbbra is csak ültem ott, lehajtott fejjel. Ujjai, amik eddig az én ujjaim között pihentek, egyszer csak eltávolodtak onnan. Nem tudom, hogy megkönnyebbültem-e akkor, vagy inkább hiányozni kezdett érintése, de amikor karjával átkarolta a vállamat, még a nevemet is elfelejtettem, nem azt, hogy mit váltott ki belőlem az előző mozdulata. Gyengéden meglökve lefagyott testemet kényszerített arra, hogy dőljek az ő testének.

Hajam, ami egészen eddig eltakarta pipacsvörös arcomat, önállósítva magát hátrahullott, tökéletes kilátást biztosítva az eddig gondosan fedett területre. Összeszorított szemekkel, hagytam, hogy karja hófehér bőre az én karomhoz érjen, majd gyengéden megszorítsa felsőtestemet. Fejét a fejem búbjára hajtotta, s megéreztem lélegzete forróságát. Szíve ütemesen emelkedett fel s le, ahogy ott ültünk, egymáshoz bújva. Azonban vele ellentétben az én szívem ki akart ugrani a helyéből, olyan gyorsan vert.

 - Szokj hozzá. Sokszor lesz még ilyen. – Suttogta halkan a szavakat, gondolom megérezte szívem eszeveszett dobogását.

7. rész

A telefon hangja töltötte ki hirtelenjében a kocsiban uralkodó csendet. Szemeimet felnyitva, halk nyöszörgés közepette kezdtem el bökdösni a mellettem ülőt, aki időközben majdnem teljes testsúlyával rám feküdt. Hamar észbe kapva, hogy az ő telefonja ordibál, gyorsan a készülékhez nyúlt, elhúzva ujját a zöld jelzésen.

 - Namjoon? – Szólt bele álmos hangon, hiszen az elmúlt majdnem egy órában a hátsó ülésen ülve, egymásnak dőlve aludtunk. Hogy ennek hatására, vagy alapból lusta volt e, nem tudom, de a készüléket a helyett, hogy a füléhez tartotta volna, inkább kihangosította, majd a combjára helyezte.

 - Itt vagyok a többiekkel a kikötőhöz közeli kocsmában, és gondoltam megkérdezem, hogy nincs e kedved idejönni. – válaszolt a vonal túlsó végén egy vele körülbelül egy idős srác hangja. Vajon ő is a barátja, mint Jimin?

 - Épp itt vagyok… - Nyöszörögte három szavas mondatát, miközben kezeivel a szemét dörzsölte. Ennyire mélyen aludt volna?

 - Akkor tíz perc és ott vagyunk! – Ezzel pedig bontotta is a vonalat.

A mellettem ülő hangos sóhaj kíséretében dobta a telefont a vezetőülésre, majd fejét visszadöntötte a vállamra. Nem néztem rá, a nélkül is tudtam, hogy szemeit ismét behunyta. Ezt igazolta is a majdnem egy perc után hallható szuszogása. Szívem szerint felkeltettem volna, hiszen csak a barátai jönnek, de ahogy végig néztem alvó arcán, elvetettem az ötletemet. Ahogy ott szuszogott, s arca kisimult, valami oknál fogva határozottan aranyosnak találtam. Akár néztem volna hosszú időn keresztül, de a kocsi ablakon kopogó kezek visszarántottak a realitás talajára. A hangra a mellettem ülő is felfigyelt, ám ezúttal hamar felkelt, s villámgyorsan nyitotta ki az autó ajtaját, magamra hagyva engem.

 - Jungkookie! – Kiáltott fel a három srác közül az egyik, akinek hangja roppant ismerős volt. Idő kellett, majd egy perc is, hogy rájöjjek, hogy a hang tulajdonosa a vörös hajú, energiabomba barom Jiminé. – Egyedül?

 - Nem, itt vagyok… - Kezdett volna bele mondandójába az említett, de nem tudta befejezni.

Az ajtót valaki kinyitotta, bepattanva mellém. Mivel szemem már megszokta a sötétet, így hamar felfedeztem a zöldes hajú, Suga névre hallgató alakot, aki kezében egy üveg sojut szorongatott. Akkor vajon a harmadik srác, Namjoon a szőke, aki szintén a tárgyaláson volt?

 - Cho Hee! – Kiáltotta el magát ismét Jimin, amint bepattant Suga mellé. – Tudod, még be se mutatkoztunk rendesen. Én Park Jimin vagyok…

 - Nem magunkkal kezdjük a bemutatkozást, te hülye! – Szólalt meg végre a harmadik, Jeong Guk mellett álló szőke. Akárcsak Jimin hangján, az övén is tisztán hallatszódott az alkoholos mámor hatása. – Annak a tahónak már ismered a nevét. A barom, aki múltkor a képedbe mászott és most ocsmány zöld a haja, Min YoonGi, más néven Suga. Én pedig Kim Namjoon vagyok. – Időközben behajolt az autóba, kezét felém nyújtva. Félénken viszonoztam kézfogását, de mintha tekintettel lett volna a helyzetemre, illedelmesen a barátjával kezdett beszélgetni, engem békén hagyva.

 - Tényleg roppant gyönyörű vagy. – mondta Suga, rendes nevén YoonGi. Értetlen tekintettel néztem rá. Örültem, hogy nem látom tisztán az arcát, főleg a tekintetét, ami biztos, hogy ugyanúgy végigmér, akárcsak múltkor. – Nem is értem, a kis ártatlan Kookie hogyan volt képes összeszedni téged.

 - Nem vagyok még mindig a barátnője. – Préseltem ki összeszorított szám közül a szavakat. Hányszor kell még elmondanom? Meg egyáltalán minek hazudozik ilyeneket? Magyarázkodom kell állandóan miatta.

Mentve a maradék helyzeten, hogy újabb magyarázkodásba és kínos helyzetbe keverednék, megelőzve a további mondatait YoonGinak, amilyen gyorsan csak tudtam kiszálltam a másik ajtón. Mint egy őrült, olyan erővel vágtam be az ajtót, elkapva gyors egy-két megdöbbent szavát. Azt, hogy felfogta-e, ezek után a helyzetet, hogy nem vágyom a társaságára, már nem voltam biztos. Bolond volt, akárcsak Jimin.

Megpillantva Jeong Gukot a part szélén azonnal utána indultam. A szőke, Namjoon névre hallgató barátjával beszélgetett, rendületlenül figyelve a tengert. Ahogy fülük meghallották lépteim zaját, beszélgetésük úgy halkult el. Kellemetlenül éreztem magam, hogy esetleg megzavartam őket a beszélgetésbe, s már készültem volna visszafordulni, de megérezve az ismerős ujjak érintését, megnyugodtam.

 - Ahogy mondtam múltkor, heten voltunk barátok. – Mosolygott rám Jeong Guk, ahogy közelebb húzott a parthoz. Barátja ott állt mellette, kezében egy szál cigarettával. – Ahogy hatan lettünk, úgy szakadtunk szét. Csak mi négyen vagyunk, akik még néha tartják a kapcsolatot. Igazából Jimin az ötödik taggal is tartja a barátságot, de ő elvonón van. – Arcára újra a komor valóság ült ki, ahogy beszélt. Szívem szerint megmondtam volna, hogy ismerem az ötödik tagot, de valami oknál fogva, azaz ostoba ígéret visszatartott. Helyette némán néztem a fekete hajút, akinek tekintete hol rám, hol pedig a tengerre szegeződött. – Rengeteget jártunk ide. De azok az idők elmúltak. Azóta ritkán vagyok itt, akárcsak a többiek.

Figyelmesen hallgatva mondandóját, fel sem tűnt, hogy Namjoon elsétált mellőlünk. Csak a sojus üveg nyitásának hangjára lettem figyelmes, meg az azt követő hívogató hangokra. Jeong Guk megragadva kezemet indult vissza a többiekhez, én pedig aprókat lépve követtem őt.

 - Kérsz egy kortyot? – Nyújtotta felém az újonnan kibontott üveget Namjoon. Egy halk köszönöm kíséretében vettem ki kezéből a zöld üveget, s gondolkodás nélkül ittam belőle egy nagy kortyot. Megtörölve szám szélét nyújtottam vissza az alkoholt. – Te aztán tudsz inni! – Mosolyodott el, ahogy végig nézett mondhatni kifejezéstelen arcomon.

 - Ha látnád a bulikban! – Húzódott széles mosolyra a mellettem álló szája. Láttam rajta, hogy egy frappáns beszólásra készül, ezért ezt megelőzve azonnal hasára csaptam, amitől hangos jajjgatás szűrődött ki összepréselt ajkai közül.

 - Jó asszonypajtás jelöltet választottál! – Nevetett fel hangosan Jimin, aki a motorháztetőre ülve szorongatott kezében egy újabb sojus üveget. – Legalább megnevel! – Nevetett továbbra is, másik két barátjával együtt.

Nevetésük bezengte az egész partot. A sötétség, ami eddig uralkodott, mintha eloszlani látszott volna. Nem azért, mert világosodott volna. Hanem a jókedvük, önfeledt nevetésük – ami azért néhol fájdalommal volt teli – szinte beragyogta az egész partot. A négy barát, akik eddig együtt élték mindennapjaikat, azokban a percekben, s órákban mintha újra egymásra találtak volna. Elfelejtették az őket beárnyaló sötétséget, az összes eddigi megtörtént rosszat. Újra együtt lehettek. Önfeledt boldogságban.

Hiába szerettük volna a napfelkeltét megnézni, aznap reggel nem adatott meg számunkra. Az eget felhők borították, komorságot hozva a világra. Az éjszaka önfeledt boldogságát a zord felhők elsöpörték. Ismét a bú, a múlt önmarcangolása vette át az uralmat. Elköszönve a három sráctól szálltunk be az autóba. Jeong Guk vissza szerette volna őket vinni, de Namjoon azonnal elvetette az ötletet, arra hivatkozva, hogy elrontották a kettesben létünket.

A motor halkan felmorrant, ahogy gázt kapott. Kihajtva a kikötőből, ismét Szöul felé vettük az irányt. Néma csendben haladtunk a főváros felé, ahol várt minket a monoton mindennapi élet. Ahogy egyre beljebb értünk a nyüzsgésbe, az emberek sokaságába, úgy tudatosult bennem a tény, hogy ismét a valóságban vagyunk. Ám hiába számítottam arra, hogy a kollégium felé tartunk, meglepődve vettem észre, hogy az autó, s sofőrje teljesen más irányba visz.

 - Hova megyünk? – kérdeztem meg azonnal a fekete hajú fiút, aki egy mosollyal az arcán válaszolt.

 - Ha már Namjoon arra utalt, hogy elrontotta a kettesben létünket, arra gondoltam, hogy elvinnélek reggelizni.

 - Fel akarsz engem hizlalni, hogy állandóan enni viszel? – kérdeztem meg nevetve, de magamban azért eljátszottam a gondolattal, hogyan is néznék plusz húsz kilóval. De valahogy az a plusz húsz kiló nem fért bele a képzeletembe.

 - Te úgy is csinos lennél. – Mosolyodott el, ahogy felém fordult az épp kikapott pirosnál. – De ezt vedd úgy, mint egy rendes randevút. – Nézett ismét az útra, felpörgetve a motort, ahogy újra zöldre váltott a lámpa. Meglepetten néztem a mellettem ülőt, aki megérezhette döbbent tekintetemet, mert magától kezdett bele a magyarázkodásba. – Ahogy mondtam, remélem hasonlóképp fogsz előbb-utóbb érezni irántam. – Jelzésképp, hogy felfogtam a mondatát rám nézett. Bólintottam egyet. – De a csodákhoz időnként tenni is kell, ezért szokj hozzá, hogy hetente kétszer elviszlek randevúzni. Ha akarod, ha nem.

 - Jeon Jeong Guk. – Sóhajtottam fel, ahogy figyelmesen néztem az említettet. – Azért legközelebb megengeded, hogy rendes ruhába, nem ilyen nyúzott arccal, akiről lerí, hogy hajnal ötkor még sojut ivott, emberi kinézettel mehetek a következő randevúra?

 - Kim Cho Hee. – Sóhajtott fel ő is. – Te számomra mindenhogy gyönyörű vagy. Amúgy meg, ha ilyen nyúzottan nézel ki, legalább nem kellesz senkinek sem.

 - Tán nem félted a helyzetedet? – Húztam fel egyik szemöldökömet, ahogy ránéztem. Arcát felém fordítva nézett farkasszemet velem.

 - Képzeld el, igen! – Morrant fel bosszankodva, ahogy ismét az útra szegezte tekintetét. – Bárki bármikor elvehet tőlem, és mivel nem vagyok eléggé bebiztosítva nálad, így ez bármikor megtörténhet.

 - Sok sikert, akad elég vetélytársad. – Nevettem fel mondandómon és az azt követő arckifejezése láttán. Ha lett volna egy kis esze, hamar rájöhetett volna a dologra, hogy egyetlen egy srác sincs rám hatással, és egy sem érdekel engem.

Ahogy ez a gondolat átfutott tompult elmémen, úgy villant be előttem HoSeok vékony teste, hófehér bőre, telt ajka, kulcscsontja finom vonala, álla markáns vonása, sötét tekintete, amivel engem fürkészett. Na meg az a mosoly, ami múltkor nem egyszer megjelent, ahogy engem nézett.

Vajon miért gondolok rá ilyenkor is?

6. rész

Seol Hi ismét magamra hagyott szombat este. A múltkori felsőbb éves fiú, akiről megtudtam, hogy Min Jae névre hallgat és mérnök szakon tanul, elhívta egy randevúra. Ennek örömére már délután négy óta öntöttem barátnőm lelkébe a biztató szavakat, hogy már pedig egyáltalán nem csúnya, és majd minden ruha jól áll rajta, tehát felesleges két percenként átöltözni. Így, mire este hétre elkészült, igen csak késésbe volt, ezért szinte erőszakkal kellett kituszkolni az ajtón, ahol már várta a lovagja. Mosolyogva köszöntem el tőle, majd magamra zárva az ajtót, vettem kezembe az épp olvasott könyvemet.

Nem volt semmi tervem aznap estére, bőven beértem egy citromos sör és egy jó könyv társaságával. Sőt, határozottan örültem, hogy Seol Hi sem lesz velem aznap este. Semmi hangulatom sem volt a lányos csevejhez, vagy azt a témát firtatni, hogy mi van köztem és a másik kollégiumban lakó Jeong Guk közt.

Tíz óra is jócskán elmúlt, amikor kopogás ütötte meg a fülemet. Hangos sóhaj kíséretében tettem le az éjjeli szekrényre a könyvet, s mamuszomba lépve csoszogtam az ajtó felé. A kulcsot elfordítva a zárban nyitottam ki az ajtót, aminek túl oldalán, azaz alak állt, akit nem szerettem volna látni.

 - Jeon Jeong Guk… - Néztem a velem szemben álló alakra, aki mosollyal az arcán nézett vissza rám. – Mit keres itt? – kérdeztem meg unottan, hátha felfogja, hogy nem vágyom társaságra, főleg nem az övére. De nem is tudom mit vártam, pont tőle?

 - Kim Cho Hee! – Szólalt meg ő is, majd nem törődve a véleményemmel lépett be a szobába. – Nem is vártam tőled szebb fogadtatást! – Nevetett fel halkan, ahogy tekintetével végig követte, ahogy becsukom az ajtót, majd az ágyra ülök. Gondolkodás nélkül foglalt helyet mellettem. – Láttam, hogy ég a szobád villanya, és egyből tudtam, hogy csak te lehetsz ilyenkor itt. Gondoltam, jól esne egy kis társaság.

 - A könyvem a társaságom. – Mutattam az éjjeli szekrényen heverő könyvre, és a mellette üresen álló sörös dobozra. – Nagyon jó társaság, nem is kell ennél jobb.

 - Jó, akkor őszinte leszek! – Sóhajtott fel, ahogy tekintete elkomorult, és még közelebb csúszott hozzám, megragadva bal kezemet. – Nem akarok egyedül lenni a szobába, ahol a gondolataim…

 - Más csajt nem találtál? – kérdeztem meg cinikusan. Tudtam, hogy nem szereti, ha ilyen vagyok vele, és minden reményemet abba fektettem, hogy ez elveszi a kedvét tőlem.

 - Ne butáskodj már Cho Hee! – Nézett mélyen a szemembe, fogva tartva tekintetemet. – Tudhatnád, hogy amióta megismertelek nem is foglalkozok más lányokkal, hiába is akarják. És ne kezd el húzogatni a szádat, vagy pofákat vágni! – Szólt rám azonnal, amint meglátta, hogy ajkaim mozdulni szeretnének. – Inkább gyere! – Megragadva csuklómat húzott fel az ágyról, az ajtó felé irányítva testemet.

 - Hé! – Ragadtam meg csuklóját egy halkabb kiáltás közben. – Megyek veled, nem kell ráncigálnod, de azért nem pizsamában szeretnék elmenni! – Állítottam meg, kényszerítve, hogy nézzen végig öltözékemen, ami jelen esetben egy bő póló és egy melegítő nadrág volt.

 - Akkor öltözz fel nyugodtan. – Engedte el csuklómat, megállva az ajtóban, s annak keretére támaszkodott.

 - Akkor szépen kérlek, legalább a konyhába menj ki! – Szóltam rá, ahogy kezemben már az utcai ruhákat szorongattam.

 - Jajj ne izélj már, hát egyszer úgyis látni fogom a meztelen testedet. Akkor meg miért ne most?

 - Barom! – Ragadtam meg a vállainál fogva, a konyha irányába lökdösve, ahol aztán rácsuktam annak ajtaját.

Percek elteltével már a kollégium előtt sétáltunk. Az éjszaka már jócskán hűvös volt, ezért határozottan örültem neki, hogy a vastagabb pulóverem mellett döntöttem. A parkoló felé sétáltunk, ahol autója állt. Nem sok kollégistának volt autója, hiszen sokan nem a környéken laktak, ezért nem volt nagy parkoló az épületek mellett. Ahogy az egy év alatt megismertem Jeong Gukot, róla is megtudtam, hogy messziről, Busanból származik, de évek óta Szöul lakosa volt. Szülei tehetősek voltak, ezért is lehetett büszke tulajdonosa egy Audinak.

Beszállva az autóba azonnal bekapcsoltam a biztonsági övet, amit a fekete hajú egy mosollyal nyugtázott. Elindítva a motort hajtottunk ki a nyüzsgő utcára, nem is tudva, hogy vajon merre akar elvinni. Hosszú perceken át mentünk, míg végül arra lettem figyelmes, hogy egyre inkább elhagyjuk Szöul nyüzsgését. Ahogy a fények ritkultak, és a forgalom is csökkent, akkor kérdeztem csak meg a mellettem ülőt.

 - Hova megyünk? – Néztem a fekete hajúra, aki le se vette tekintetét az útról.

 - Elviszlek valahova. – válaszolt komoly hanggal. – Meg akarok neked mutatni egy helyet, és megnézhetnénk a napfelkeltét.

Nem tudtam mit mondani rá. Csendben elfogadtam a helyzetet, és hagytam, hogy oda vigyen, ahova szeretne. Helyette az ablakon kinézve figyeltem az elsuhanó sötétséget, ami a sebességnek köszönhetően egyre elmosódottabbnak látszódott.

HoSeok, és a tegnapi mondatai jártak a fejemben. Ahogy ott ültem a mellett az ember mellett, akitől úgymond eltiltott, még inkább érdekelni kezdett, hogy miért mondta azokat. Miért szeretné, hogy ne áruljam el, hogy ismerem? Miért ne jöjjek össze vele? Meg miért hiszi azt, hogy én valaha is össze fogok vele jönni? Semmi utalást nem adtam rá, csak az a bolond Jimin mondott hasonlókat.

 - Min gondolkozol? – Rántott vissza a valóságba Jeong Guk.

 - Csak elbambultam… - válaszoltam halkan hazugságomat. Reméltem, hogy elhiszi, de ő annál jobban ismert.

 - Ismerlek már, tudom, hogy hazudsz. – Nem kellett odanéznem, hangja hallatán tudtam, hogy apró mosolyra húzódnak ajkai.

 - Tegnapi gyakorlaton… - Vallottam be a majdnem igazat. Sőt, igazat mondtam, csak nem fejtettem ki az egészet.

 - Gondolom nem kellemes egy drogossal lenni. – mondta téves feltevését, én pedig bőszen adtam tudtára, hogy jól gondolja a dolgokat.

 - Nem… - És ha még tudná, hogy milyen drogossal vagyok én!

Nem beszéltünk többet. Néma csendben utaztunk célunk felé, ahova majd egy óra után meg is érkeztünk. Az autó egy kikötőben parkolt le. Csend és sötét volt körülöttünk, csak az autó tompa fénye hozott némi világosságot, de az se sokáig, hiszen hamar lekapcsolta a lámpákat.

Percek, hosszú néma percek elteltével se szólalt meg, csak ujjai puhaságát éreztem meg kezemen. Ujjait kézfejem köré helyezte, gyengéden megszorítva azt. Az általa megérintett testrészemre néztem, amit ujjai átkulcsoltak, majd arcára tévedt tekintetem, amit a sötétből is láttam, hogy felém fordítva engem néz.

 - Tudod Cho Hee… - Törte meg a néma csendet halk hangjával. – Nagyon örülök, hogy megismertelek. És azt is, hogy velem voltál hétfőn. Meg, hogy meghallgattál. Ha nem lennél velem a nehéz időkön, nem is tudom, hogyan bírnám átvészelni ezt az egészet. Közben tudom, hogy ez az egész önzőség a részemről, hiszen ezzel csak magamnak akarok jót, hogy ne szenvedjek, de…

 - Figyelj Jeong Guk… - Szakítottam félbe mondani valóját. – Hiába tiltakozom a helyzet ellen, tudom, hogy részedről mire megy ki ez az egész. – Egy kis időre elhallgattam, majd mielőtt ismét megszólalhatott volna, olyat mondtam, amire még én magam sem számítottam, csak minden józan eszemet elvesztve mondtam ki a szívem mélyén rejlő szavakat. – Én pedig itt leszek neked. Mindig.

 - Igazából rá kell majd, hogy jöjj, hogy nem vagyok teljesen, azaz ember, akinek mutatom magam. Előtted is van egy álcám, de ahogy egyre közelebb engedsz magadhoz, úgy hullik le lassan rólam. S azt akarom, hogy teljes valómban láss. Egy olyan elcseszett embernek, amilyen vagyok…

 - Jeong Guk… - Szakítottam ismét félbe. – Már most tudom, hogy az vagy.

 - Na, pont ezért szeretlek Cho Hee! – Kacagott fel halkan, szabad kezével összeborzolva így is kusza hajamat. Bosszankodva néztem vissza rá, de a panasz helyett, mást mondtam. Illetve kérdeztem.

 - Szeretsz?

 - Mindennél jobban! – válaszolt halkan, mint aki fél beismerni érzéseit. Ujjai elengedték kezemet, majd arcomhoz értek, de ennél többet nem tett. – Nem várom el, hogy te is szeress, vagy, hogy viszonozd érzéseimet, de remélem egyszer hasonlóan érzel majd te is.

Nem tudtam mit mondani, és ő sem várta el. Helyette fejét a vállamnak döntötte, én pedig enyémet az övére, és úgy néztük az elénk táruló sötét tengert, amit még a hold fénye se világított meg a felhők takarása miatt.