34. rész

Némán figyeltem ágyban fekvő mivoltát. Fekete haja kellőképp hosszúra nőtt már, így zavaróan - vagy csak számomra volt az? – rálógott lehunyt pilláira. Nem láthattam éppen aktuális szakadt pólóját, mivel ezúttal egy fekete pulóvert húzott magára. Gondolom időnként ő is szokott fázni…

Pontban reggel nyolckor toppantam be az ismerős szobába, s már akkor is az ágyában feküdt. Köszönt, majd közölte, hogy foglaljak helyet, én pedig engedelmesen meg is tettem. S az óta lassan két óra is eltelt, de egyikünk se változtatott a pozícióján. Na meg egyikünk se szólalt meg. Szeptemberben mit meg nem adtam volna ezekért a csendes percekért, de ahogy ott ültem és az óra is csak keservesen vánszorgott, kezdett egyre jobban zavaró lenni. Végig aludni fog?

Hangos sóhaj hagyta el ajkaimat.

 - Ide fekszel mellém? – Halk, álomittas kérdés hangzott el a fekete hajútól. – Nem akarom, hogy unatkozz.

 - Uhm… - Nyögtem fel. Ennél többet nem voltam képes mondani. Jobban mondva nem tudtam ennél több hangot kiadni ajkaim közül.

 - Gyere. – Egy pillanat alatt ült fel az ágyon, majd ragadta meg apró kezeimet. Maga mellé húzott az ágyra, s nem engedve el a megfogott testrészemet, visszafeküdt. – Feküdj csak le nyugodtan.

Habár addigra csak egyik kezemet fogta, engedelmeskedtem neki. Helyet foglalva mellette, kénytelen voltam beismerni, hogy az ágya rohadt kényelmes. Meg persze rohadtul egy személyes. Próbáltam valamennyire távol lenni tőle, mégis kényelmesen, de egyáltalán nem akart összejönni. Mint egy szerencsétlen, csak helyezkedtem mellette, és addig-addig bénáztam, míg gondolom, megunta. Szabad kezével átkarolt, és egy határozott mozdulattal maga felé fordított, majd ő is felém fordult.

Pipacspiros lett az arcom. Pillanatok alatt. Még a hajam se tudta eltakarni, hisz aznap reggel, mintegy ünnepelve, hogy nincs hideg, lófarokba fogtam kósza tincseimet. Meg azért valljuk be, lusta voltam fésülködni.

Kínomba nem tudtam hova dugni fejemet, s még a kezem se állt rendelkezésre, hogy eltakarjam egyre jobban égő arcomat. Próbálva kizárni a külvilágot, meg a létezését, lehunytam szemeimet – persze semmit se segített…

Puha ajkak értek hozzá a homlokomhoz. Megilletődve pattantak ki pilláim, s íriszeimet a velem szemben levőre szegeztem. Halovány mosoly jelent meg szája szélén, majd megismételte az előbbi mozdulatot.

 - Imádom, amikor zavarban vagy… - Suttogta halkan.

Nem tudtam mit mondani. Nem is kellett. Csend telepedett közénk. Újabb néma percek. A szobát, ahova nem sütött be a nap, a felhők takarása miatt, kettőnk halk szuszogása töltötte ki. Szívem eszeveszetten vert, bár lélegzetvételeimen ez egyáltalán nem érződött. Ugyanolyan tempóban emelkedett fel s le mellkasunk.

 - Jin mesélt rólunk neked? – kérdezte meg halkan. Ajkai finoman súrolták homlokomat, míg lélegzete égette bőrömet.

 - Rengeteget. – Bólintottam. – Miért? – Felemelve fejemet a sötét szempárral találtam szembe magam, amik engem fürkésztek.

 - Egyikünket se ismersz… Ismertél. – Javította ki magát. – Most elgondolkoztam… Soha nem mesélt rólunk?

 - Nem a rendes neveteket használta. Vagyis ahogy észrevettem Jiminnél igen, hiszen neki nincs beceneve. Vagy tévedek? – Néztem ismét a mellettem fekvőre.

 - Nem. – Rázta meg a fejét. – Miket mondott rólunk? – kérdése közben ujjai egy pillanatra megrándultak, gondolom az emlék hatására.

 - Mikor mit csináltatok. Mit főzött nektek, mennyire rendetlenek vagytok. És, hogy ki milyen ember. – Észleltem kíváncsiságát, és sejtettem is fel nem tett kérdését, ennek ellenére majd egy percig csendbe burkolóztam. Csak utána folytattam hosszas válaszomat. – Mindig, amikor hazajött hozzám, ismét valakinek a gyereke lett. Mesélte, hogy számára ti olyanok vagytok, mint a gyerekei. Törődni kell veletek, etetni titeket, takarítani utánatok, na meg roppant gyerekesen viselkedtetek. Ennek ellenére sose érezte tehernek. Imádott titeket, és a helyzetet. Azt mondta, ha egyetemre megyek, megismerhetlek titeket. Addig nem.

 - Miért mondta ezt? – Kérdése félénk volt, mintha félne a választól.

 - Sose mondta el. Eleinte azt hittem mindössze csak azért, mert dúlnak bennetek a hormonok… Viszont nem így van. – Sóhajtottam fel. Keze, ami még mindig az enyémen pihent, egy pillanatra megrándult. Ujjaimat finoman az övéi közé helyeztem, aztán a fürkésző fekete íriszekbe néztem. – Ti annyira mások vagytok, mint én. Hatan vagytok, hat külön személyiséggel, és mégis egyet alkottok. Mindegyikőtöknek más és más a története, egyik rosszabb, mint a másik… - Finoman beharaptam az alsó ajkamat. Féltem kimondani a folytatást.

 - Ne tedd ezt… - Súgta halkan a fülembe. A hideg egy másodperc alatt végigfutott a gerincem mentén, és az összes gondolatom, amik egyre vadabbul cikáztak elmémben, szemvillanás alatt eltűntek. – Tudod, hogy meg akarom csókolni ilyenkor őket…

Nem volt időm még lélegzetet sem venni. Szabad kezével copfomhoz nyúlt, hogy gyengéden kihúzza a tincseket összetartó gumit. Hosszú barna hajam szabadon omlott tenyerébe. Ujjaival közéjük túrt, gyengéden belemarkolva.

Halk nyögés szaladt ki a számon.

Nem kellett ennél több neki. Ajkait azonnal az enyémekre tapasztotta, s mintha azoktól kapná az éltető levegőt, úgy kezdte el őket gyengéden mégis vadul falni. Pillanatok alatt átvettem az ütemet, amit ajkai diktáltak. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem, és hagytam, hogy nem csak ő, de a vágyaim is úrrá legyenek rajtam.

Ujjait kicsúsztatta az enyémek közül, hogy aztán másodpercekkel később testével fölém tornyosuljon. Kezeimmel a pulóverébe kapaszkodtam, még jobban magamhoz húzva ez által őt. Megérezve megfeszülő izmait, nyelvét, ami átfurakodott ajkaimon keresztül, és a szoba egyre növekvő forróságát a vágy által, teljesen elvesztettem az eszemet. De nem voltam vele egyedül.

Ajkai elváltak az enyémektől, hogy megszabadítsa magát a pulóverétől, majd ezt követte az enyém is. Nem tett ennél többet, helyette ismét birtokba vette számat. Teste minduntalan megfeszült, ahogy próbált minél közelebb kerülni az én testemhez.

Forrt a levegő, már-már perzselően hatott ránk. A ruhadarabok, amik testünket fedték, kezdtek egyre zavaróbbak, lenni, HoSeok ennek ellenére nem lépett tovább. Pedig azokban a percekben úgy elvette minden józan eszemet, hogy bármibe belementem volna. Csak ne múljon el az érzés. Az érintése. Ajkai finom puhasága, s vadsága. Végtelenségig érezni akartam szíve eszeveszett dobogását, izmai megfeszülését, mély nyögéseit. Örökké úgy akartam lenni.

Mint a villámcsapás, úgy múlt el minden.

Utoljára, erőteljesen megfeszültek izmai, azután ajkai elváltak az enyémektől. Kába, tudatlan fekete szemekkel nézett rám, majd felkelt rólam és az ágy szélére ült. Pulóverét, ami a földön landolt nemrégiben, felvette, s az enyémet is a kezembe adta. Értetlen, vágytól kába kifejezéssel az arcomon néztem a fekete hajút. Szerettem volna megkérdezni tettének okát, de egy hang se hagyta el torkomat. Helyette némán felültem én is, hogy magamra kapjam a kezembe nyomott ruhadarabot.

 - Kérlek… - Szólalt meg aztán percekkel később. Hangja rekedtes volt még az előbb történtektől. – Most menj el.

 - De… - Újra. Akárcsak legelső alkalommal, most is olyan volt a hangom. A testtartásom, s mondhatni az érzéseim. Szánalmas voltam, megint csak.

 - Cho Hee… - Sóhajtott fel. – Ne kelljen kétszer mondanom!

Nem kellett neki. Megráztam fejemet, hogy tisztuljon valamelyest, majd összetört némasággal keltem fel mellőle. Lassú léptekkel vettem fel az ajtó mellett lévő cipőmet, s a kabátomat is majdnem otthagyva, lesújtva léptem a folyosóra, becsukva magam mögött az ajtót.

Nem tudtam mihez hasonlítani az ott érzett érzéseimet. Talán csalódottság volt? Valamiféle bánat? Fogalmam sem volt. Annyiban voltam biztos mindössze, hogy azokban a percekben, na, jó, órákban, úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger, majd jól kiröhögték a bénasága miatt.

Szánalmasnak ható mivoltommal sétáltam le a lépcsőn. Nem volt türelmem kivárni a liftet, minél hamarabb szabadulni akartam az épületből. S mire kiléptem a hatalmas faajtón, könnyeim már végig folytak arcomon – akaratom ellenére. Próbáltam őket visszatartani, legalább addig, amíg nem találok egy csendes helyet, de nem jött össze. Könnyáztatta tekintettel léptem az utcára, a sétáló emberek tömegébe. Nem a kollégium felé vettem az irányt, a Han folyót vettem célba. Ott legalább ősszel, szar időbe nincsenek sokan.

Rossz ötlet volt.

Alig néhány méter megtétele után egy ismerős alak sétált felém, s bár próbálkoztam azzal, hogy ne ismerjen fel, nem jött össze.

Miért is lenne szerencséd Cho Hee…

 - Cho Hee! – Kiáltotta el magát Tae Hyung, alig néhány méternyire tőlem.

Apró mosollyal az arcomon bólintottam neki, majd a pulóverem ujjával megtöröltem szemeimet. Feleslegesen. A könnyek ugyanúgy útnak indultak, hiába nem lett volna szabad.

 - Mi a baj? – Megállva előttem hangosan szaladt ki száján a kérdés. Lehajtott fejjel álltam, nem akartam a szemébe nézni. Sőt, látni se akartam. – Gyere, beszélgessünk! – Ragadta meg csuklómat, majd amerről jött, ugyanabba az irányba kezdett húzni. Magatehetetlenül, összetört mivoltal hagytam neki, hogy úgy ráncigáljon, mintegy élettelen rongybabát. – Együnk!