20. rész

Hiába tombolt a lelkemben fájdalom, éreztem magam pocsékul, fájt még akár a lélegzetvétel is. Az idő, ennek ellenére csodás volt. Hét ágra sütött a nap, már-már túlzóan meleg is volt s fényes. Szememre kiülő fájdalmamat pedig egy napszemüveg mögé rejtettem. Úgy sétáltam Seol Hi társaságában az udvaron. Kezében egy dobozos üdítőt tartott, míg másikban a jegyzeteket, amiket készített jog órán. Amióta Min Jae a párja, mintha kicserélték volna. Boldogabb volt, többet mosolygott. Kevesebbet volt velem… Szinte már nem is érdekeltem úgy, mint azelőtt. Örülnöm kellett volna a boldogságának, én mégis azt éreztem, hogy hamar véget ér ez a kapcsolat is – akárcsak a többi.

Elkísértem őt az előadásának a helyszínére, majd egy gyors búcsú után ismét a verőfényes napsütésben találtam magam. Amilyen lassan csak tudtam, haladtam előre. Tudtam, hogy beszélnem kell az igazgatóval, még se voltam rá felkészülve. Nem éreztem magam elég hihetőnek ahhoz, hogy előadjam a kitalált indokomat, miért nem akarok a betegével foglalkozni. Jobban belegondolva, tényleg nem tudtam miért nem akarom többet látni. Hiszen ő nem hazudott akkorát, mint Jeong Guk. Ő nem hazudott tényleg – csak mindent eltitkolt. S nem volt hajlandó eltűnni a gondolataimból. Mindig ott motoszkált. Na meg persze megcsókolt… Mert azt hitte Jeong Guk tulajdona vagyok. Milyen hibbant barátai voltak Jinnek…

Bátortalanul léptem be az ismerős helyiségbe. Fejemmel biccentettem egyet a portásnak, aki már nem kérdezte meg mit keresek az épületben. Megszokta jelenlétemet és a villámgyors távozásaimat. Ösztönösen indultam az iroda irányába, ahol aztán megálltam, s mielőtt bekopoghattam volna a hatalmas fehér ajtón, az kinyílt előttem.

Filmbéli jelenthez illően, neki kellett volna kinyitnia az ajtót. E helyett azonban az egyik nővér volt, aki meglepetten nézett le rám. Természetesen nála is alacsonyabb voltam. A fene egye meg a magasságomat.

 - Igazgató Úr! – Fordult hátra, amint tudatosult benne, hogy ki vagyok. – Itt van az egyetemista diák. – Ennyit mondott, majd egy lépéssel kikerült engem és elindult.

 - Kim kisasszony. – Eresztett felém egy biztató mosolyt az igazgató. Középkorú, ötvenhez közeli ember volt. Haja ősz volt már, és erősen kopaszodott. Arcára kiülő ráncai munkája fáradtságát tükrözték, minden belefektetett energiáját, amit az intézményére fordított. Majd húsz év kemény munkája nézett velem szembe, ahogy arcára néztem minduntalan. – Fáradjon beljebb! – Engedelmesen bólintottam egyet, majd becsukva magam mögött az ajtót, léptem be az irodába. – Foglaljon helyet. – Mutatott az egyik székre. Engedelmesen leültem. – Miben segíthetek?

 - Hát… Én… - Egy pillanatra lehajtottam a fejemet, ahogy a hangok szánalmas módon nyöszörögve hagyták el torkomat. Miért félek elmondani neki, hogy nem akarom többé látni HoSeokot? Mi tart vissza? – A beteg… Jung HoSeok…

 - Bunkó veled? – Vágott szavamba, feltéve téves feltevését egy kérdés keretében. Felemelve fejemet, arcomat az övé felé fordítottam, amit eddig hajam gondosan eltakart. Szerettem volna megkönnyebbülten felsóhajtani, hogy nem nekem kell valami hazugságot kitalálni, de nem értette volna, így inkább csak bőszen bólogatni kezdtem. – Gondoltam, hogy ez lesz. – Sóhajtott fel. – Be kell, hogy valljam Kim kisasszony, de azért osztottam be Ön mellé, mert fél éve vonult be, természetesen önként, és rendszerint a betegek ilyenkor már távoznak, de Jung HoSeok kivételes eset. Leszokott a drogokról, ez tény és való, de együttműködni másokkal nem tud. Mintha csak elvesztette volna minden szociális képességét. Utolsó reménye Kim kisasszony lett volna, hiszen, ha a féléves gyakorlati ideje alatt javuló tendenciát mutatott volna, akkor kiengedhettem volna. De így… - Ismételten hangosan felsóhajtott. – Van egy megoldásom! – Pattant fel a székéről.

Alig volt időm kettőt pislogni, az igazgató már az irodában sem volt. Csak az ajtó csukódását hallottam mögötte, ami jelezte számomra, hogy egyedül vagyok. Meglepetten néztem még egy ideig az ajtót, majd újból lehajtottam a fejem. Kezemet, ami egészen addig a combomon pihent, a tőlem oly megszokott módon, ismét ropogtatni kezdtem. Ám ezúttal már nem zavaromban, illetve félelmemben. Vagy talán mégis? Annak ellenére, hogy jelzésként leadtam az igazgatónak, hogy nem akarok többet HoSeokkal foglalkozni, nem a megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Egy egészen más érzés kerített hatalmába, amit nem tudtam mire vélni. Hogyan is tudhattam volna? Nem ismertem magát az érzést sem.

Percek elteltével nyílt ki újra az ajtó. Az igazgató tért vissza. De nem volt egyedül. Az alak, akit nem akartam látni, mégis ott állt előttem. Hanyagul a fal melletti székre huppant, miközben kifejezéstelen arccal engem nézett. Ugyanúgy, akárcsak a legelső alkalommal. Ennek ellenére a tekintete másról árulkodott. Csillogott. Akárcsak az égen rejlő csillagok.

 - Beszéljék meg kettesben, fél óra múlva ismét itt vagyok. – mondta az igazgató, és újból csak az ajtó csukódása jelezte távozását.

Kettesben maradtunk. Senki más nem volt ott, csak mi ketten. Mint majd minden egyes alkalommal, amikor elmegyek hozzá gyakorlatra. Azokban a percekben szerettem volna magam megnyugtatni azzal, hogy többet nem kell vele kettesben lennem, nem voltam rá képes. Csak néztem a csillogó szempárt, ami szüntelen engem figyelt.

 - Miért mondtad azt, hogy bunkó vagyok veled? – Kérdésével megtörte a köztünk uralkodó csendet. Megszeppenve figyeltem továbbra is. – Nem azt mondom, hogy mindig jó társaság vagyok, de az utóbbi időben már nem vagyok bunkó.

 - Az csak kifogás… - Haraptam be alsó ajkamat, ahogy elfordítottam fejemet, hogy tekintetünk ne találkozzon. Képtelen voltam a szemébe nézni, miközben elmondom az igazságot.

 - Akkor? – Hallottam, ahogy ajkai közt élesen szívja be a levegőt. Valószínűleg az izmai is összerándultak a hallottakra.

 - Mindent tudok már… - Néztem újból rá. Ajkait egészen vékony vonalra összepréselte, míg keze, ami eddig szabadon helyezkedett a szék karfáján, már görcsösen azt szorították. – Már értem, miért mondtad azt múltkor, hogy ne jöjjek össze Jeong Gukkal. És aggodalomra semmi ok, már nem fogok.

 - Én ezt nem értem. – Nézett rám értetlenül. Valószínűleg még a hallottakat dolgozta fel perceken keresztül.

 - Sikeresen megtudtam, hogy Jeong Guk, Jimin, Namjoon, YoonGi és te, kinek a barátai voltatok. – Kezdtem bele magyarázatomba, hogy számára is érthető legyen. – Volt szerencsém egy év után megtudni, hogy a srác, aki a baráti társaságotokba volt, az valójában az én bátyám volt. Tudod, Kim SeokJin, akit ti csak Jinnek hívtatok, az én bátyám volt. – Láttam, hogy szeretné szóra nyitni száját, de ezt megelőztem. A szavába vágtam. – A legrosszabb az egészbe, hogy senki nem mondta el ezt nekem. Se Jeong Guk, se te. Tudtátok mindketten, de még egy bazdmegot se mondtatok ezzel kapcsolatban. Csak sajnáltatjátok magatokat, mert jajj a barátotok meghalt. Képzeld. Nekem meg a bátyám. Még se lettem drogos, vagy egy hazug pöcs. Én pedig – Álltam fel a székről. – befejeztem a mondandómat. Többet nem jövök.

 - Szóval te most azzal vágsz vissza nekem, hogy drogozok. Mitől lennél különb? – kérdezte meg már-már ordibálva. Ha a saját szobájába lettünk volna, akkor biztos nem fogta volna vissza magát. Ezért is örültem, hogy az igazgató irodájában beszéljük meg. Ha már erre kényszerített. – Igen, én drogoztam. Leszoktam róla. Te meg ezzel vágsz fel. Szerinted Jin büszke lenne rád? – Az oly szokásos módon észre se vettem azt, amikor felállt a helyéről. Újra csak akkor kaptam észbe, amikor teste előttem tornyosult, kényszerítve, hogy nézzek rá. Kérdése pedig kegyetlenül hatolt elmémbe.

 - Arra büszke lenne, hogy a barátja egy semmire kellő drogossá vált? Büszke arra, hogy a barátai, akikről szeretet teljesen beszélt nekem mindig, így szétzuhantak? Hazudoznak, drogoznak, a húgát bántják? Arra vajon büszke lenne? – Miközben ajkaimat a szavak hagyták el, a hangom úgy lett egyre magasabb. Észre se vettem, de már ordibáltam. Ami nem csak a velem szemben állót, de engem is meglepett. Hiszen akkor nem keltem ki ennyire, amikor minderre fény derült. Vajon azért, mert ezek a szavak fájóbbak voltak az Ő szájából?

 - Nocsak, neked hangod is van? – Emelte fel egyik szemöldökét, ajkait pedig egy halovány mosolyra húzta.

 - Szánalmas vagy Jung HoSeok! – Köptem felé a durva szavakat. – Szánalmas, mert féltékeny vagy Jeong Gukra, amiért engem ölel, annak az embernek a húgát, aki annyira hiányzik neked! Szánalmas vagy, mert féltékeny vagy rá, és csak a magadénak akarsz! De leginkább azért vagy szánalmas, mert a múltkori csókod is mindössze azért volt, hogy a saját hülyeségedet bizonyítsd azzal, hogy megcsókolsz és már a tied is vagyok! Szánalmas…

Ezek a szavak, vagy a bátorságom, amit mutattam felé, már nem is tudom, de cselekedete, ami ezután következett, meglepett. Váratlan volt. Akárcsak a többi. Mégis, ilyen reakcióra soha nem számítottam volna tőle. De valahol mélyen azért akartam?

Mindkét keze erősen megragadta karomat. Megszorította őket, amitől felszisszentem, még se törődött vele. Egy szemvillanás alatt lökött a falnak, aminek háttal álltam. Tekintete mindvégig az enyémet nézte, míg teste az enyémhez préselődött. Szíve eszeveszett dobogását tisztán éreztem. Annak ellenére is, hogy az én szívem is ugyanolyan ütemben vert. Ám nem az ijedtségtől, vagy a félelemtől. Mintha a vágy uralkodott volna el rajtam. Durva cselekedete szinte izgalomba hozott. Vártam, vajon mi lesz a következő lépése.

Ajkaim résnyire nyíltak, úgy vettem a levegőt. Tekintetemet fogva tartotta az övé, de így is éreztem, s tudtam, hogy ajkai ugyanúgy résnyire nyíltak, mint az enyémek. Látva tekintetében rejlő csillogást, ami a másodpercek múlásával egyre csak erősödött, biztos lettem benne, hogy már nem az agresszió hajtja. Vágyat érzett, akárcsak én. S hiába voltam tisztában a helyzettel, hogy ő csak kihasznál engem, elmém felett elvette azokra a percekre az irányítást.

Ajka puha párnái az enyémekre tapadt. Birtokba vette őket, akárcsak a múltkor. Birtokba, ugyanolyan gyengéden. Teste minden rándulása durvaságról árulkodott, ám ajkai nem. Gyengéd volt. A világon a leggyengédebb. Kezeim szinte ösztönösen indultak végig hátán, belekapaszkodva fehér pólójába. Teljesen elvette az eszemet. Ha nem kényszerültem volna a levegővételre, még azt is elfelejtettem volna, hogyan kell. Elmém megbénult. Csak az ösztönöm volt. S a vágyam. Hogy minél többet kiélvezzek belőle. Amit nekem nyújt, senki másnak.

Fogalmam sincs mennyi idő telt el, valószínűleg alig pár perc, amikor ajkaink szétváltak. Kapkodva vettük a levegőt, míg a másik tekintetébe néztünk. Mellkasunk gyors ütembe emelkedett fel s le, ami az idő múlásával csökkent. Ahogy pedig a pulzusom is visszatért a normális ütembe, elmém úgy lett újra tiszta. Kezeimet leengedve hátáról, fájóan hatolt elmémbe az elmúlt percek cselekedete.

 - Akkor pénteken találkozunk. – Közölte szárazon. Hátrébb lépett tőlem, hogy aztán ismét a székre huppanhasson.

 - Baszódj meg! – Kiáltottam el magam. Meglepetten nézett végig rajtam, míg sietős léptekkel hagytam el a helyiséget. Hangosan bevágva magam után az ajtót, már futva indultam az utcára.

Kiérve oda, ismét a napsütés, a meleg fogadott. A fájdalmam pedig újra úrrá lett rajtam.

19. rész

Lehunytam a szemeimet. Nem láttam semmit. Keze érintését éreztem csak, amivel magához szorítva tartotta testem. Éreztem, ahogy az erő kiszáll belőlem. Nem tudtam tiltakozni a helyzet ellen, sodródtam az eseményekkel. Ködös fejjel hagytam, hogy leültessen a padra, maga mellé. Pedig irtóztam tőle. Az érintésétől. A létezésétől.

 - Kérlek… - mondtam percek elteltével, valamivel összeszedettebben. – Mond el… Újra… De te… - Emeltem felé arcomat.

 - Mindvégig tudtam… Szóval, hogy te Jin húga vagy… Amikor először találkoztunk az aulába… Felismertelek… - Hangja erőtlenebbül csengett, mint az enyém. Végig nézve rajta megláthattam, hogy ugyanolyan összetört, mint én. Ő mégis mire fel?

 - Miért nem mondtad el? – Hangom a bennem felgyülemlő düh ellenére halk volt. Meglepően halk.

 - Azt hittem, akkor nem tartod velem a kapcsolatot… - Hajtotta le fejét, míg arcára a megbánás minden jele kiült. Ha nem az én helyzetem lett volna, vagy nem ilyen helyzet lett volna, még akár meg is bocsájtottam volna neki. Ám ott és akkor ez még az eszembe se jutott.

 - Azért nem tartottam volna veled a kapcsolatot, mert a bátyám barátja voltál? Ilyen hülyének nézel?

 - Szeretlek! – Fejét felemelve rám nézett. Szeme csillogott a benne haloványan megjelenő könnycseppektől. – Nagyon is szeretlek! Féltem, hogy ez csak hátráltató volna, mert így olyan, mintha azért szeretnélek, mert te Jin húga vagy…

 - Tehát azzal is tisztában vagy, hogy HoSeok, akihez járok gyakorlatra az a HoSeok, aki a barátotok? – Vágtam szavába. Nem tudnám én se észérvekkel megmagyarázni miért ez a kérdés jutott eszembe és miért pont ez az ember. Azokban a percekben az volt a legkevesebb igazából.

Bólintott.

 - Hmm… Ő is a képembe hazudik! Nem mesés? – Nevettem fel, végig nézve mind a három fiún, akik a pad előtt ültek, lehajtott fejjel. Nem mertek rám nézni. – Ti mióta tudjátok? Namjoon? YoonGi? Jimin?

 - Múlthéten… a temetőbe… - Kezdett volna bele válaszába YoonGi, de félbeszakítottam.

 - Ezek után neked volt képed még oda menni? – Ordítottam el magam. Jeong Guk még inkább összehúzódott mellettem. – A képembe hazudsz, és még van képed a bátyám sírjához menned? Egy olyan emberhez, aki nem tette volna ezt veled, nem hogy a rokonoddal?

 - Cho Hee…

 - Ki ne ejtsd soha többet a nevemet a szádon! Elegem van! Jimin, pattanj, kell a cuccom! – Felállva a padról azonnal megragadtam az említett csuklóját, aki a döbbenettől még a sojut is kiejtette ujjai közül. Meglepetten állt fel és hagyta, hogy magam után ráncigáljam az alkoholtól és meglepettségtől erőtlen testét. Kiérve a parkból elengedtem csuklóját. – Menj te előre, én nem ismerem Busant.

Nem mondott semmit. Szótlanul indult el a megfelelő irányba, én pedig követtem. Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Én éreztem rajta a félelmét és a megbánását, ő pedig a dühömet, amit képes lettem volna rajta levezetni, ha hozzám szólt volna. A tíz perces út, ami a házáig tartott a világ legkínosabb csendjében telt el számára. S amikor kinyitotta előttem a bejárati ajtót, szinte fellökve rohantam fel az emeletre. Hanyagul vágtam be a kipakolt cuccaimat a bőröndömbe, majd megragadva a húzóját, visszaindultam a bejárathoz, ahonnan Jimin egy centit se mozdult.

 - Majd beszélünk. Szia! – Köszöntem el tőle olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam. A döbbenettől még ideje se volt feleszmélni, csak mikor én már rég magára hagytam.

Fogalmam sem volt merre lehetett a busani buszmegálló, de mivel volt egy olyan sejtésem, hogy éjszaka közepén nem járnak buszok, így nem aggódtam azon, hogy siessek. Amikor elhagytam néhány utcára Jimin házát, akkor lassítottam a tempómon. Kimért, lassú mozdulatokkal róttam az utcákat, hátha megtalálom a keresett helyet. Azzal nem voltam tisztába mennyi pénzem volt, de reményem, hogy a szüleim kisegítenek majd, megvigasztalt valamelyest.

Mindössze fél órámba telt megtalálni a helyet. Rajtam kívül senki nem tartózkodott ott, amiért kifejezetten hálás voltam. Bőröndömet az egyik padhoz húzva foglaltam ott helyet. Ahogy ott ültem a néma csendben, egyes egyedül, egy vadidegen helyen… Akkor tudatosult bennem az elmúlt egy óra eseménye. Jeong Guk egy éven át tartó hazugsága… Minden egyes hazug szava, amit nekem intézett, amikor Jin volt a téma. Az ártatlan arca, amivel sajnáltatta magát, mert a barátja meghalt. A barátja, aki soha nem tette volna ezt vele.

Ilyenkor vajon mindent tud ott fenn Jin? Ha igen, akkor ő mindent látott az elmúlt egy évbe? Tényleg erre számított a halála után? Édes istenem… Csak egyszer had beszélhessek vele!

Szemeimbe szökő könnyeim rögtön útnak indultak. Lehajtottam fejemet, hogy hajam gondosan eltakarja arcomat, elrejtve az alig egy-két elhaladó ember elől. Kezeimet az ölembe helyezve kezdtem el tördelni ujjaimat. Pont, mikor először álltam HoSeok szobájában. Még ő is hazudott. Vagy neki mindegy, úgyis egy drogos?

Nem, nem mindegy. Hazudott. Pont, mint Jeong Guk. De akkor az a csók? Csak Jeong Guk ellen irányult? Vagy… Nem, biztos nem gondolta komolyan.

Nem érdekelt már semmi sem. Hangosan zokogtam. Busan buszmegállójában voltam, teljesen egyedül az éjszaka közepén, egy árva lélek nem volt akkor körülöttem, de zokogásom betöltötte a csendet. Ennek ellenére a fájdalom, ami bennem uralkodott, nem tudott olyan könnyen felszínre törni, mint a zokogásom.

 - Cho Hee! – Fájdalmasan hatolt elmémbe a hang. Felkapva fejemet megpillantottam a felém közeledő YoonGit. Egyedül volt. – Mindenhol kerestünk! Jimin mondta, hogy elrohantál. – Foglalt helyet mellettem, mindvégig engem nézve, aggodalommal az arcán.

 - Hagyj magamra… - Elfordítva arcomat tőle, meredtem egyenesen előre. – Nem akarok senkit se látni.

 - Jungkook teljesen ki van borulva. Rohangál, mint egy hülye, és mindenhol téged keres. Satu részeg, és beült a kocsiba. – Kezdte el mesélni a helyzetét annak a hazug alaknak, akire a legkevésbé voltam kíváncsi azokban a percekben.

 - Nem érdekel. – Szakítottam félbe mondandóját azzal, hogy közbevágtam.

 - Biztosan? – kérdezte meg felvont szemöldökkel. Nem néztem rá, de éreztem tekintetét magamon.

 - Igen. – Bólintottam válasz közben.

 - Akkor menj be a váróterembe. Én meg azt mondom, hogy nem láttalak. – Állt fel mellőlem. Meglepetten néztem előttem tornyosuló testére. Fel nem tett kérdésemre azonnal válaszolt. – Megértem, ha időre van szükséged. Majd napokkal később megbeszélitek.

 - Köszönöm… - Suttogtam halkan. Meglepetésemre egyik kezével összeborzolta így is rakoncátlanul álló tincseimet, majd búcsúzóul intett egyet és elindult ugyanarra, amerről jött.

Ismét egyedül maradtam.

Ezúttal már nem sírtam.

***

Végezetül csak szombat este sikerült hazakeverednem. Anyanghoz közeli kis településig volt csak elég pénzem, így délben kénytelen voltam hívni szüleimet, hogy visszavihetnének a kollégiumba. Nem kérdeztek semmit, látták rajtam, hogy nem akarok a dologról beszélni. Ezt tiszteletben tartva inkább meghívtak ebédre, majd édesapám visszavitt késő délután. A parkolóba köszöntem el tőle, pontosan a fekete Audi mellett.

A megszokott magány fogadott a kollégiumi szobámban. Seol Hi ismételten Min Jae társaságában töltötte hétvégéjét… mintha nem látná eleget hétköznap. Szánalmas.

Ledobva a bőröndömet az ágyam mellé, léptem be a fürdőszobába. Megszabadultam az összes felesleges ruhámtól, ami múlt este óta rajtam voltak. Beállva a zuhany alá égetően forró vizet engedtem elernyedt testemre, várva a felfrissülésre, amivel talán egy kicsivel jobban érezhettem volna magam. Ám ez elmaradt. A zuhany után is ugyanolyan szarul voltam, mint előtte. Maradék reményemet ezért az alvásba fektettem, így mikor fejemet a párnára hajtottam, várni kezdtem a csodát. S csak vártam, hosszú órákon keresztül vártam – feleslegesen.

A nap is pirkadni kezdett már, én pedig még mindig nem aludtam. Hiába voltam fáradt, fáradtabb, mint bármikor máskor, aludni már tudtam. Kikecmeregve fekhelyemről mamuszomba léptem, és kisétáltam az erkélyre. Két műanyag szék volt ott található, amit még mi vettünk Seol Hivel. Az első közös dolgunk. Az emlék halovány mosolyt csalt az arcomra, miközben helyet foglaltam rajta.

Meredten néztem magam elé. Néztem, de nem láttam semmit. Csak éreztem. A fájdalmat, a csalódottságot. Mindent, ami Vele volt kapcsolatos.

Jin… Tudsz mindent? Hallasz engem…?

18. rész

Majd fél óra elteltével állt meg az út szélén az ismerős Audi. Az anyósülés felöli ajtó kinyílt, jelezvén, hogy szálljak be. Ismét ugyanabba az ülésbe találva magam, ahol nem rég ültem, már nem csak ketten voltunk az utastérbe Jeong Gukkal. A hátsó ülésen ott ült mindkét barátja. A szőke hajú Namjoon, és a még mindig fura zöld hajszínben pompázó YoonGi. Velük ellentétben az én számat egy egészen halk köszönés hagyta el, ezzel egy időbe pedig az autó újra elindult.

 - Hogyhogy ilyen hamar végeztél? – kérdezte meg percekkel később Jeong Guk. Arcára mintha a győzelem boldogsága ült volna ki, de valószínűleg rosszul láttam.

 - Nem volt most semmi dolgom… - Motyogtam hazugságomat, amit minden bizonnyal nem hitt el. Hallva a mögöttem ülő két susmogását, még számukra is harmatgyenge próbálkozás volt.

 - Mondtam én, hogy csak szexre kellesz neki… - Dünnyögte összeszorított fogai közül, míg arca fancsalivá változott. Normális esetben nevettem volna ezen, de jelen helyzetemben nem voltam képes.

 - Mit csinálsz gyakorlaton? – Hozott fel egy semlegesnek mondható témát Namjoon. A mellettem ülő arckifejezése is enyhült valamelyest a téma váltás örömére.

 - Beszélgetek a beteggel. – válaszoltam készségesen.

 - Hogy hívják? – Szállt be a beszélgetésbe YoonGi is.

 - HoSeok. – válaszoltam szárazon. Miért kell még ezek után neki lennie a témának? Nem elég, hogy a fejemből nem mászik ki a legelső alkalom óta?

 - Együtt vagyunk! – Zengte be Jeong Guk kétségbeesett hangja az utasteret. Mind a hárman felé kaptuk a fejünket, egy képzeletbeli kérdőjellel a homlokunkon. Mit beszél?

 - Végre összejöttetek? – kérdezte meg mosollyal az arcán YoonGi. – Ideje volt már! Azt hittem sosem leszel ilyen tökös, főleg, hogy Jimin terepére megyünk. Ha ő beindul nincs megállás…

 - Nem vagyunk együtt. – Mondandómmal letöröltem mindegyikük arcáról a mosolyt. Főleg a fekete hajúéról.

 - Hajrá Jimin! – Nevetett fel hangosan Namjoon, majd aztán YoonGi is. Csak én meg Jeong Guk nem voltunk képesek még egy mosolyt sem az arcunkra varázsolni.

Az út további része átlagosan telt. Értelmetlen témák, semmitmondó beszélgetések. A szavaknak nem volt jelentősége, csak mondatokat alkottak, amivel megtörtük a csend uralmát. Időközben YoonGi elaludt, fél óra elteltével pedig követtem én is példáját. Fejemet az ablaküvegnek támasztva hunytam le szemeimet, és hagytam, hogy a fáradtság úrrá legyen rajtam, és álomba taszítson.

Körülbelül két óra elteltével keltett a mellettem ülő. Ujjai gyengéden cirógatták arcomat, késztetve pilláimat, hogy nyissam ki. Lapos pislogások közepette néztem mosolygó arcára.

 - Jó reggelt álomszuszék. – Suttogta szavait, majd egy egészen lágy csókot hintett ajkaimra. Tiltakozásra nem volt időm, így beletörődtem tettébe. Keze megragadva az enyémet segített a kiszállásba.

Tekintetemet körbevezettem, s az elém táruló látványt néztem. Egy egyszerű utcán parkolt le az autó. Csendes környék volt, tele családi házakkal. Rajtunk kívül csak a másik két fiú tartózkodott, akik a velem szemben levő ház ajtaján csengettek be épp. Másodpercekkel később pedig már Jimin is ott velünk az utcán, hangjával megtörve a csendet. Mindenkit végigölelt, még engem sem kímélt, hiába is szerettem volna ellene tiltakozni.

 - Ebéd van, ha kértek. Fürdőszoba az emeleten, de ha aludni szeretnétek, megmutatom a szobáitokat. – Invitált be minket a hatalmas házba. A frissen készült étel illata azonnal megcsapta orromat, ennek ellenére még se voltam éhes. Aludni szerettem volna.

 - Szerintem én lefekszem aludni, nem aludtam sokat múlt éjjel. – Szólalt meg Jeong Guk, ahogy megragadta kezemet, mintegy célzást leadva számomra, hogy nem egyedül hajtja álomra fejét.

 - Azt elhiszem. – Kacsintott rám Jimin, ahogy megpillantotta összekulcsolt kezünket.

 - Nincsenek együtt. – mondta YoonGi, megpillantva Jimin tekintetét rajtunk.

 - Akkor velem alszik! – Kiáltott fel Jimin, és minden tiltakozásom ellenére magához húzott. Egyik karjával vállamat ölelte át, és a lépcső felé kezdett irányítani. Szerettem volna tiltakozni a helyzet ellen, de Jeong Guk megelőzött.

 - Velem alszik!

Megragadva csuklómat kérte meg a narancssárga hajút, hogy mutassa meg a szobánkat. Kénytelen kelletlen beleegyezett a helyzetbe, így az emeltre vezetett minket, ahol az egyik szobaajtót kinyitotta előttünk. Egyszerű, letisztult helyiség volt. Hófehér falak, fekete bútorok, és egy hatalmas nagy franciaágy. Még utoljára megkérdezte, hogy biztosan nem kérünk-e enni, majd végül magunkra hagyott. Jeong Guk ledobva kezéből a cuccunkat, úgy ahogy volt, ruhástul dőlt be az ágyba.

 - Ruhában alszol? – kérdeztem meg csendesen. Nem voltam biztos benne, hogy pont ezt a témát kéne feszegetni.

 - Akkor leveszem. – Kelt fel az ágyról, hogy megszabadítsa magát a sok felesleges anyagtól. Már csak egy szál boxer volt rajta, amikor felém fordult, egy pajzán mosollyal az arcán, míg egyik ujját a boxer gumis részébe dugta bele. – Ezt is levegyem?

 - Isten ments! – Sóhajtottam fel. Vele ellentétbe én csak a nadrágomat és pulóveremet vettem le, majd befeküdtem mellé.

Azonnal felém fordult, hogy karjaival magához húzzon. Arcomat mellkasába fúrva lélegeztem be kellemes illatát, míg ő ismételten hátamat cirógatta ujjaival. Sejtettem, hogy meg szeretne csókolni, így mikor felemelte fejemet az államnál fogva, hogy szemébe nézhessek, rögtön tudtam mire vágyik. Ajkai lassan kezdtek közelíteni az enyémekhez, míg végül össze nem értek. A reggel történtek miatt nem volt erőm tiltakozni a helyzet ellen. Mégis. Amikor már nyelve is utat tört számba, mintegy villámcsapás, úgy villant be előttem HoSeok arca, amivel rám nézett. Arca, és az azt követő tette. A hideg végig futott gerincem vonalán, de nem Jeong Guk érintése miatt. HoSeok csókja elevenedett fel bennem. Túlságosan is élénken.

 - Alszom… - Szakítottam meg csókunkat, és húzódtam hátrébb tőle. Fejemet újra a mellkasába fúrtam.

Nem kényszerített újabb csókba. Elfogadta a helyzetet, gondolom, mert fáradtabb volt, mint én. Ezt igazolta is nem sokkal később hallható szuszogása.

A szoba már sötétbe burkolózott, amikor felkeltünk. Az órára pillantva megláthattuk, hogy az egész délutánt végig aludtuk, s mire felkeltünk, már hét óra is elmúlt. Kikászálódva az ágyból magamra kaptam a nadrágomat, majd megvárva Jeong Gukot indultunk a nappaliba, ahol a többiek tartózkodtak. Helyet foglalva mellettük azonnal szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy bulizni kényszerülünk menni. Semmi kedvem sem volt hozzá, és látszólag a fekete hajúnak se. De elfogadva döntésüket vacsora után mi is elkezdtünk készülődni.

Kilenc óra is elmúlt már, mire elindultunk. Jimin vezetésével Busan legjobb szórakozó helyéhez mentünk, ahol aztán kellemesen lerészegedhetünk. Vagyis én biztosan. Így mikor egy pohár whiskyt tartottam a kezemben elégedetten fogyasztottam el. Nem szoktam sokat inni, ritkán is járok el szórakozni, de időnként jól tudott esni egy erős pia. Legalább, amíg azt ittam, soha nem gondoltam az épp adott helyzetemre.

Ez most se volt másképp. Hajnal egy is elmúlhatott, mire mindannyian lerészegedtünk. Ott hagyva a szórakozóhelyet indultunk el a közeli parkba, kezünkben egy-egy sojus üveggel. Helyet foglalva a legközelebbi padon kezdtük el elfogyasztani a kezünkben szorongatott üveg tartalmát.

 - Tudjátok… - Szólalt meg YoonGi. Egyik kezében a sojus üveg volt, míg a másikban egy szál cigaretta, amit készült épp meggyújtani. – A legideálisabb az volna, ha most heten lennénk… - Tekintete, akárcsak hangja elkomorult. Mindenki csendben lett hirtelen. – De azért Cho Hee – Csapott combomra, amit egy halk szisszenéssel díjaztam. Jeong Guk meg egy tarkón vágással a zöld hajúnak. –, örülök, hogy megismertelek. A barátodat meg majd fegyelmezd. Fiatal kora ellenére eléggé szemtelen! – Nézett szúrós tekintettel az említett felé, ám az nem figyelt rá. Combomat nézte, sebet keresve rajta.

 - Ez hiányzott nekem. Hogy lerészegedjünk. – Nem figyeltem arra, hogy kimondta ezeket a szavakat. Valószínűleg Namjoon. Tényleg nem tudtam, hiszen Jeong Guk és dedós cselekedete jobban lefoglalt.

 - Ezért nem értem Jungkook. – Ezúttal Jimin szólalt meg. Ő előttünk foglalt helyet, a füvön ülve. Mindannyian ránéztünk. – Miért nem mutattad be nekünk hamarabb. Nem igazságos, hogy te már kicsivel több, mint egy éve ismered. Nem érdekel, hogy kinek a húga vagy sem, igazságosabb lett volna, ha már tavaly bemutatod.

 - Hm? – Tekintetem Jeong Gukra szegeződött, ellentétbe vele. Kerülte tekintetem, és egy messzi pontra szegezte az övét.

 - Most azzal semmi probléma, hogy Jin húga. Rohadt jó arc. Nem is értem miért tiltotta meg, hogy találkozzunk vele. – Szünetet tartott. Látszott rajta, hogy próbálja felidézni magába a múlt egyik eseményét. Engem ez még sem érdekelt. Az előbb elhangzott szavak ragadták meg figyelmemet, így mikor befejezte a mondatát, csak halk pusmogásnak hatott számomra. – Ja, tényleg! Félt, hogy megduglak!

Szavai felfoghatatlanok voltak számomra. Csak szüntelen néztem az előttem ülő alakját, s ahogy tudatosultak bennem szavai, úgy kezdtem én is kijózanodni. A körülöttem levő hangokat már tisztán hallottam, ezért mikor Jeong Guk megragadta a kezemet és nevemet suttogta, ösztönösen húzódtam el tőle. Felállva a padról majdnem megbotlottam Jiminbe, de hál istennek időben észbekapott, és egyik kezével megtartotta teljes testsúlyomat. Mikor már stabilan álltam mindkét lábamon, akkor fordultam a fekete hajú felé. Tekintetünk találkozott. Mindent ki tudtam olvasni belőle. Azokat, amikről inkább el akartam hinni, hogy hazugság.

 - Tessék? – Csak ennyit tudtam kinyögni. Hangom erőtlen volt, akárcsak testem. Hiába tűntem magabiztosan, belül készültem darabokra hullni.

17. rész

Másnap reggel… Reggel? Az óra mutatója közelebb volt még az öt órához, mint a hathoz, amikor Seol Hi hangja zengte be az egész szobát. Szemeim kipattantak, és a szoba közepén álló lányra szegeződtek. Éreztem, hogy bal karom teljesen le van zsibbadva a rá nehezedő súly miatt. S akkor kapcsolt az agyam. Seol Hi sikolyának oka a még mindig mellettem fekvő Jeong Guk volt. A takarónak hála pedig nem látszódott, hogy van rajta egy boxer. Gondolom azt hitte, hogy teljesen meztelenül fekszik mellettem. Az éjszaka pedig…

 - Hány óra? – Nyöszörgött mellőlem Jeong Guk. Szemei továbbra is csukva voltak, ám ujjai azonnal pólóm alá nyúltak, gyengéden hátamat cirógatva.

 - Én mindig mondtam, hogy ti egymáshoz illőek vagytok! – Kiáltott fel örömittasan Seol Hi. Riadt tekintettel néztem a lányra, aki eldobva kezéből az összes holmiját rohant felém, hogy megöleljen. Karjaival szorosan átölelt, annak ellenére is, hogy Jeong Guk ujjai ugyanúgy hátamon pihentek.

 - Cho Hee számára volt sok idő beismerni… - Nyitotta ki szemeit, hogy rám nézhessen egy hatalmas vigyorral az arcán.

 - Fasz! – Csaptam rá mellkasára, amitől egy hangos jajgatás szaladt ki száján keresztül. Szerettem volna ismét barátnőm felé fordulni, de addigra ő már nem volt sehol sem. Újra ketten maradtunk a szobában.

 - Reggeli puszi? – Húzódott még közelebb hozzám.

 - Alszom. – Feküdtem vissza, majd hátat fordítva majdnem meztelen alakjának, másodpercek múlva ismét elnyomott az álom.

Legközelebb már csak nyolc órakor keltünk fel, mikor is Seol Hi keltegetett minket, hogy ideje az előadásra sietnünk. Jeong Guk pillanatok alatt hagyta a helyiséget. Fél órával később pedig barátnőmmel kiléptünk a kollégium üvegajtaján, az egyetem felé sietve. Október elseje volt aznap. Javában ősz volt, amit a hűvös idő tudtunkra is adott. Kezeimet a zsebembe mélyesztettem, ahogy sétáltam Seol Hi mellett.

 - Akkor most végre jártok? – kérdezte meg percek elteltével. Már kezdtem volna örülni a csendnek, de őt ismerve tudtam, hogy nem is fog sokáig tartani. Kérdésére meg számítottam.

 - Nem. – Ráztam meg álmosságtól nehezedő fejemet.

 - Akkor miért aludt nálad? Meztelenül? – Csuklómat megragadva fordított saját magával szembe, őszinte, tényleg őszinte válaszomra várva.

 - Volt rajta boxer. – Rántottam könnyelműen egyet vállamon.

 - És…

 - Nem feküdtünk le. Csak csók volt. – Vágtam szavába, megelőzve roppant kínos kérdését.

 - Jól csókol? – Csillantak fel szemei. Magam előtt láttam összes belső gondolatát, ami átfuthatott agyán, ahogy elképzelte a Jeong Gukkal való csók minden egyes mozzanatát.

Válaszom azonban csak egy bólintás volt. Látva, hogy nem fogok ennél többet mondani, újra az útra koncentrált, ahogy haladtunk tovább az egyetem épülete felé. De arcára tisztán kiült minden egyes gondolata. Még az is, aminek nem kellett volna.

***

 - Ne menj be gyakorlatra! – Húzott vissza testéhez, miközben ujjai egy pillanatra se engedték el kezemet. Nekiütközve mellkasának néztem arcára. – Kérlek!

 - Miért ne? – kérdeztem meg újra, aznap reggel már sokadik alkalommal. S természetesen ismét nem kaptam rá választ. – Jeong Guk. – Sóhajtottam fel. – Mennem kell.

 - Nem szeretném, hogy bemenj… Féltelek… - Suttogta halkan, úgy, hogy csak én halljam. Karjai szorosan átölték testemet. – Nem biztonságos egy drogos mellett…

 - Rendes srác. – Próbáltam volna ellökni magamtól alakját, de változatlanul erősebb volt nálam, ezért nem sikerült. Kívülről nézve biztos szerencsétlenül hatott próbálkozásom. Őszintén szólva én is annak éreztem.

 - Tuti csak egy dugásra kellesz neki! – Csattant fel hangosan, amit valószínűleg a fél utca hallott. Én tökéletesen. A dobhártyám valószínűleg fel is mondta a szolgálatot.

 - Megyek Jeong Guk. – Léptem hátrébb egyet, karjai pedig a hirtelen jött haragjától óvatlanul, akarata ellengették testemet. – Ha végeztem hívlak. És akkor mehetünk Busanba.

 - Akkor csak egy búcsúcsókot adj! – Ragadta meg mindkét kezemet. Arcát az enyém felé kezdte közelíteni, vágyva arra, hogy teljesítem kívánságát.

 - Vasárnap óta nem adtam. Most se kapsz. – mondtam szárazon. Arcára kiülő, természetesen mű fájdalma apró mosolyra késztetett. Végignézve szerencsétlenül álldogáló mivoltjára megszánva őt, búcsúzóul megöleltem, majd hátat fordítva neki indultam az épület kapuja irányába.

Amíg az épület ajtaja be nem csukódott utánam, addig éreztem tekintetét magamon. Egy megkönnyebbült sóhajjal vettem tudomásul, hogy jó néhány órára sikerül megszabadulnom egyre idegesítőbb személyiségétől. Utólag visszagondolva kár volt megcsókolnom, hiszen ezzel csak azt értem el, hogy még inkább rám akaszkodjon. De az ember mindig utólag okos…

Felérve a legutolsó emeltre ösztönösen indultam a megszokott szoba irányába. Az ajtó elé érve bekopogtam, ám válasz nem jött. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, s kimért léptekkel léptem be a két hete nem látott szobába.

Akárcsak legelső alkalommal. Ágyában feküdt, lehunyt szemekkel. A pólót természetesen ezúttal is kifelejtette öltözékéből, így hófehér felsőteste ismét szemem elé tárult. Ahogy ott álltam a szoba közepén és néztem ágyon fekvő alakját, késztetést kezdtem érezni az iránt, hogy mellé feküdjek. Hogy fejemet meztelen mellkasára hajtsam, ujjaimat végighúzva fedetlen bőrén, ami biztos puha, akárcsak ujjai. Belélegezzem kellemes illatát, és…

 - Miért vagy itt? – Hangja kegyetlenül rántott vissza a valóságba. Megrázva kába fejemet elűztem fejemből az összes gondolatot, majd arcára néztem. Tekintete szintén engem nézett. – Miért nem a barátoddal enyelegsz? Hm?

 - Nekem nincs… - Kezdtem volna bele magyarázkodásomba, az oly megszokott módon szánalmasnak ható erőtlen hangommal. Most csak a hangsúlya teszi ezt velem, vagy meztelen felsőtestének látványa?

 - Ne hazudozz! – Kiáltotta el magát. Keze ökölbe szorult, ahogy egy határozott mozdulattal felemelte magát az ágyról, hogy annak támaszkodva, engem nézhessen. – Utálom azokat, akik hazudoznak és becsapnak. 

 - Én… Nem… Nem hazudok… - Hangosan nyelve egyet néztem felém közeledő alakját. Már-már félelemtől remegő testem előtt állt meg alig néhány centire. Nem mertem szemeibe nézni, ezért fejemet lehajtva, földre szegeztem tekintetemet.

 - Akkor miért ölelgetsz mást, ha neked állítólag nincsen barátod? – Tekintete dühéről árulkodott, s az egészen sötétbarna szempár, mintha feketévé változott volna, ahogy engem nézett.

 - Mert bolond… De nem a barátom… Én nem szeretem… - Nyekeregtem alig hallhatóan. Miért van ez basszus?

 - Ha nem szereted, miért ölelted meg? – Kiáltotta el ismét magát. Nem láthattam megfeszülő testét, csak elképzelni tudtam. S ezúttal nem félelmet váltott ki belőlem. Éppen ellenkezőleg! Bennem is harag kezdett tombolni.

 - Nem lehet valakit szerelem nélkül szeretni vagy micsoda? Nem lehet valakit úgy szeretni, mint egy barátot vagy egy embert, akihez ragaszkodsz? Szerinted csak szerelemből lehet szeretni? – Hangom valószínűleg az egész emeletet bezengte, még sem törődtem vele. Kezeim, akárcsak csak az övéi, ökölbe szorultak. Hirtelen támadt haragom következtében mellkasom gyors ütemben emelkedett fel-le, miközben a levegőt hangosan zilálva vettem. Felemelve fejemet szemeibe néztem, amik szintén az én tekintetemet fürkészték.

 - Csakhogy ti ketten nem úgy néztetek ki, mint akik között pusztán ragaszkodás van. - Sziszegte fogai közt a szavakat. Meglátva még közelebb jövő alakját, haragom amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. Ismét félelemtől reszketve álltam előtte. – Ha te nem is érzel úgy, mint az a srác, ő attól még szeret téged. És idő kérdése, és te is fogod.

 - Miért kell mindenkinek azzal jönnie, hogy kell nekem? – kérdésem végére hangom elcsuklott, ahogy a szememben megjelenő könnyek úrrá lettek rajtam. – Rohadtul nem kell… - Pulóverem ujjával megtöröltem szememet, majd egy egészen nagyot lépve indultam az ajtó irányába. – Boldog lehetsz, magamtól elmegyek.

Ujjaimmal éppen hogy megragadtam a hűvös kilincset, a mögöttem álló keze rögtön megakadályoztak a további mozdulatba. Testemet az övé felé fordította, hogy tekintetünk találkozzon. Alsó ajkamat kezdtem el rágcsálni, ahogy a sötétbarna szempárba néztem. Azokban a percekben annyira úrrá lett rajtam a fájdalom, a félelem és egy számomra ismeretlen érzés, hogy még az se dobogtatta meg a szívemet, amikor mellkasa az enyémhez ért és szíve heves dobogását éreztem. Egyik keze elengedte csuklómat, s hátamon talált új helyet magának. Arca egészen közel volt az enyémhez, ennek ellenére lélegzetét nem éreztem. Vagy csak azért, mert az érintését sem?

Ami ezután történt, mindennél jobban érzékelhető volt. Ajka puha párnáit enyémekre tapasztotta. Eddig finom érintése vaddá váltak, ellentétbe ajka mozgásával, ami mindennél lágyabb volt. Mintha csak egy porcellán baba lettem volna, úgy bántak azok az ajkak velem. Mégis ennyi szenvedélyt még soha nem éreztem, mint azokban a pillanatokban. A lehető leggyengédebb volt, mégis teli szenvedéllyel és vággyal.

Fél perc. Vagy annyi se volt? Nem tudom. Az idő megállt velem. Ennek ellenére villámgyorsan szállt tova. Ellépett tőlem, mintha mi se történt volna.

 - Csak megnéztem mibe van része annak a srácnak. – Rántott könnyelműen a vállán, majd megszakítva velem a szemkontaktust, fordított hátat döbbenettől megrökönyödött alakomnak. Az ágyra feküdt, ugyanúgy, mint amikor beléptem. – Mehetsz. – Amint kimondta, szemeit ismét behunyta.

Hiába éreztem szükségét annak, hogy még perceken keresztül álljak ott, és nézzek magam elé. Tudtam, tisztában voltam a ténnyel, hogy nem hagyná számomra. Helyette sarkon fordultam, és egy határozott mozdulattal vágtam be magam után az ajtót. Gyerekes dolog volt tőlem, mégis olyasfélének szántam, hogy bekaphatja, amiért ezt tette velem.

Hosszúnak tűnő percek után léptem ki az utcára. Előhalásztam a telefont a zsebemből, és rögtön kikerestem Jeong Guk számát. Pillanatok alatt felvette a telefont.

 - Hamarabb is mehetünk Busanba.

16. rész

Az óra pontban delet harangozott, amikor kiléptem a vasútállomásról. Az idő újra napsütésben pompázott, melegségével beragyogva lelkemet. A nehéz hétvége ellenére mosolyra húzódtak ajkaim, ahogy elindultam a kollégium irányába. Boldog nem voltam, de a napsütés, mint a remény apró sugarai, melengették szívemet. Mintha csak Ő adott volna számomra megnyugvást, hogy egyszer minden rendben lesz.

Ezúttal nem siettem. Lassú tempóban haladtam az ideiglenes otthonom felé, ahol barátnőm várt már rám. Ismerve őt, és a nagy lepcses száját, tudtam, hogy amint visszaérkezem, mindent részletesen el fog nekem mesélni. Még, ha ez engem nem is fog érdekelni. Utamat a telefonom rezgése zavarta meg, amivel jelezte a készülék, hogy sms érkezett számomra. Előhalászva zsebem mélyéből a telefont nyitottam meg az üzenetet. Jeong Guk küldte számomra.

„Hétkor gyere át a szobámba.”

Tömör üzenet volt. Nem volt szokatlan tőle, hogy alig néhány szóba közli velem mondandóját. Természetesen a másik véglet az volt, amikor egy kisebb regényben fejezte ki magát, amit valójában két szóban is közölni tudna velem. Reménytelen eset ez a srác. Mindig mást cselekszik, soha nem azt, amire épp várna az ember. Vagy csak nekem tud meglepetést okozni?

Visszaérve kollégiumi szobámban senkit sem találtam ott. Csak egy cetli volt az éjjeli szekrényemre ragasztva. Seol Hi üzent nekem. Másnap reggel tér csak haza, mert egész hétvégéjét Min Jae társaságában tölti. Remek!

Ledobva minden holmimat a földre, huppantam ágyamra, s percek elteltével az álmosság úrrá lett rajtam. Úgy ahogy voltam, ruhástul aludtam el.

Fél hét után néhány perccel keltem fel. Kapkodva kezdtem neki készülődésemnek. Egy villámgyors zuhany után ruhát cseréltem, majd néhány falat ételt tápláltam magamba. Szerencsémre anyám csomagolt nekem elég ennivalót, így nem kellett vesződnöm a szendvics készítésével. Már majdnem hetet ütött az óra, amikor bezártam magam után a szoba ajtaját. A kulcsot a zsebembe mélyesztve indultam futásnak, hogy minél hamarabb szomszédos kollégiumba érjek. Lihegve álltam meg percekkel később Jeong Guk ajtaja előtt, ám kopogni már nem volt időm. Az ajtó kinyílt előttem, a szoba lakója pedig engem nézett. Amint tekintetünk találkozott ajkai mosolyra húzódtak.

 - Késtél. – Jegyezte meg aztán szárazon.

 - Megszokhattad volna. – Vágtam vissza neki, amivel általában egy szócsatát indítok el, ez azonban kivételesen elmaradt.

 - Gyere. – Ragadta meg csuklómat, elkezdve maga után húzni. Lépteim felgyorsultak, ahogy kénytelen voltam követni előttem sétáló alakját.

 - Hova megyünk? – kérdeztem meg, mikor már kiléptünk a kollégium ajtaján, s a parkoló felé kezdett húzni.

 - A Han folyóhoz. – válaszolta tömören. Szerettem volna megkérdezni szótlanságának okát, még se tettem. Valahol mélyen legbelül örültem neki, hogy kivételesen ilyen.

Néma csendben ültünk egymás mellett. Mindketten az utat figyeltük. Végezetül az ismerős parkolóban állította meg a járművet, így a motor halk búgása se töltötte ki némaságunkat. Perceken keresztül ültünk szótlanságban.

 - Cho Hee… - Suttogta halkan aztán Jeong Guk. Felé fordítva arcomat nem láthattam arcára ülő kifejezését, hiszen az utcai lámpa fénye az utastérig már nem ért el. – Én… - Nem mondott ennél többet, elakadt.

 - Megint szerelmet akarsz vallani? – kérdeztem meg feltevésemet, hiszen másra nem tudtam gondolni, csak erre, hogy már megint ez az eszement gondolata támadt, hogy elmondja változatlan érzéseimet számomra.

 - Igen! – Hangja bezengte a csendességet, szívem persze ki akart ugrani a helyéről a hirtelen jött hangos hangra. – El akarom mondani, hogy mennyire szeretlek!

 - Inkább vigyél el vacsorázni. A gyomrom akkor szeretni fog. – Kacagtam fel halkan, de ő ismét csendbe burkolózott. Az autó motorja újra felmorrant, ahogy elfordította a gyújtásban a kulcsot. – Minden rendben veled? Csendben vagy. – Jegyeztem meg, majd tíz perc elteltével, észrevéve, hogy továbbra se akar megszólalni.

 - Nem szeretném elmondani…

Válaszát elfogadva nem firtattam tovább a dolgot. Még a köztünk uralkodó csendet is elfogadtam, amiért azért valahol mélyen hálás voltam. S az este további része is nyugodtan telt el. Komolyabb beszélgetésbe már csak akkor volt részünk, amikor visszakísért a kollégiumi szobámba, ahova pofátlanul behívatta magát, akaratom ellenére. Ő pedig ezt kihasználva vetkőzött le egy szál boxerre és feküdt be az ágyamba.

 - Normális ember még azt is megkérdezi, hogy a másik szobájába bemehet-e, nem hogy pofátlanul az ágyába feküdjön! – Megragadva kezét szerettem volna kiráncigálni ágyamból, de erősebbnek bizonyult nálam, és testemet az övére rántotta.

 - Aludj velem… - Fúrta fejét a vállamba. – Kérlek…

 - Az agyamra mész Jeong Guk! – Sóhajtottam fel, ahogy tudatosult bennem a tény, hogy ebbe a helyzetbe csak elfogadni tudom a dolgokat, tenni ellene nem. – Ha már ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor legalább a pizsamámat had vegyem fel… - Kezdtem el feltápászkodni félmeztelen felsőtestéről, de egy határozott mozdulattal ismét visszarántott.

 - Majd én segítek. – Ajkai közül kiszűrődő suttogása nyakamat égette. Keze rögtön cselekedni kezdett, és meglepett testemet felemelte övéről, hogy pulóveremet egy szemvillanás alatt levegye rólam.

Időközben velem szemben ült. Tekintete kába volt a rátörő vágytól. Ajkain keresztül szaporán vette a levegőt, míg mellkasa egyre gyorsabb ütemben emelkedett fel s le. Pulóverem után pólóm következett, amitől szintén villámgyorsasággal szabadult meg. Kezei forró érintése immár majdnem egészében meztelen hátamat égették, ahogy ujjai végigsiklottak gerincem vonalán. Egyik keze nadrágomnál állapodott meg, míg a másikkal nyakamtól indulva lefelé égették végig bőrömet. Nem állt meg a melleimnél, továbbhaladt, egészen nadrágom korcához. Ujjai villámgyorsasággal gombolták ki nadrágomat és húzták le sliccemet. A még mindig döbbenettől megrökönyödött testemet felemelte, hogy a kényelmetlen farmertól is megszabadítson. Amikor már fehérneműben ültem vele szemben, akkor tudatosult bennem eddigi tette. S hiába szerettem volna ajkaimat szóra nyitni, tiltakozni a helyzet ellen – nem tudtam. Egy apró nyögés kivételével egyetlen egy hang se hagyta el ajkaimat. De az övéit sem.

Szemeit lehunyta, megszakítva velem a szemkontaktust. Apró, egészen alig hallható nyögés szaladt ki ajkai közül, majd arca az enyém felé kezdett közelíteni. Alsó ajkamat beharapva vártam cselekedetét, s mikor a meglepően puha ajkak az enyémekre tapadtak, még levegőt is elfelejtettem venni. Kezei hátamon állapodtak meg, mellyel gyengéden magukhoz húztak. Testünk összesimult. Bőre puha érintése, ami felforrósodott a benne gyülemlő vágytól szinte az én bőrömet is égetni kezdte. Szívverése, felgyorsult, már-már helyéről akart kiesni. Kezeim, amik egészen eddig tehetetlenül hevertek testem mellett, mintegy életre kelve karolták át fedetlen felsőtestét. Ujjaimmal hátába kapaszkodtam – ám a csókot ennek ellenére se viszonoztam számára.

 - Kérlek… - Ajkait elvéve az enyémekről, hangja halk suttogása fájdalmasan csengett vissza fülembe. Szemeit óvatosan kinyitva nézett az enyémekbe. – Csak egyszer. Most az egyszer.

Nem tudtam rá mit mondani. Csak hagytam, hogy ajka puha párnái ismét az enyémekre tapadjanak. Ezúttal bátrabban. Teljesítve kérését, amit őszintén be kell, hogy valljak, nem csak neki esett jól, hagytam, hogy a puha párnák mozogni kezdjenek. Így, mikor nyelve utat tört számba, egy egészen halk nyögés kíséretében hagytam számára. S a nyögés, az ő ajkai közül is egészen haloványan kiszökött.

Percek, hosszú perceken keresztül hagytam, hogy birtokolja ajkaimat. Hiába szerettem volna mondani, hogy csak eltűrtem csókját… Nekem is nagyon jól esett. Ajkai puhasága, egyre növekvő szenvedélye, a vadság, amit felváltott a lágy érzelem. Mind-mind jólesett. Nem is beszélve ujjai érintéséről, amivel hátamat cirógatta. Nem éreztük egymás iránt ugyanazt. Mi több. Én a közelébe se voltam az ő érzéseinek. Ennek ellenére csókja azokban a percekben mindennél jobban esett számomra. Vágytam rá. Mint a levegőre, vagy akár a vízre. Mondhatni, egy szerelem volt. Szerelem, ami közben mégis hazugság.

Mikor ajkai elszakadtak az enyémektől, hiányukat kezdtem érezni. Többet akartam belőle. A lehető legtöbbet, amit kilehetett hozni azokból a percekből.

 - Vedd fel… - Szólalt meg elhaló hangon. A vágy, ami eddig uralkodott rajta még inkább elvette józan esze felett az irányítást. Amit nem csak érintéseiből éreztem, hanem alsónadrágján is keresztül. – Az én pólómat…

Ujjait elengedve fedetlen bőrömről nyúlt az említett anyag felé, amit készségesen kezembe adott. Engedelmesen vettem fel a fekete pólót, ami elfedte egész felsőtestemet. Látva, hogy hanyatt fekszik az ágyon, melléfeküdtem én is. Karjaival magához húzott, így fejemet a mellkasára helyeztem. Ismét hosszú percek teltek el néma csendben.

 - Nem bírom. – Törte meg a némaságot közöttünk. Felém fordulva nézett szemeimbe. – Tudom, hogy ennél többe nem mész bele. Ha egész éjszaka nem alszunk, engem nem fog érdekelni. De az ajkaidból számomra soha nem lesz elég… Örökké érezni akarom őket…

S ahogy elhagyta száját az utolsó szó, úgy vette birtokba ismét az enyémet.

15. rész

-Jeong Guk-

 - Befejezted a beszélgetést? – kérdezte meg Namjoon, amint meglátta, hogy zsebembe mélyesztem a készüléket. Egy bólintás kíséretében válaszoltam. – Ő is szeret téged? – Jött az újabb kérdés, amint már mellette ültem a vezető ülésen.

 - Még nem. – Vallottam be kelletlenül az igazat. Nem neki, inkább saját magam számára. S mielőtt erre reagálhatott volna, meglátva, hogy szóra nyitja száját, közbevágtam. – Ha múlt szombaton nem hívtál volna, akkor esetleg az első csókra is sort keríthettem volna!

 - Látod Namjoon, mindig rosszkor jelensz meg. – Nevetett fel mögülem YoonGi. - Múltkor is épp akcióra készen álltam a csaj előtt, amikor ez a faszfej kinyitotta az ajtót!

 - Talán, ha nem a raktárba készülted volna megdugni… - Zsörtölődött a szőke mellettem, valószínűleg felidéződött benne YoonGi meztelen látványa. Hangosan felnevettem szópárbajukon, aminek ismét Namjoon vetett végett. – Ott van Jimin! – Mutatott a tömeg közt sétáló narancssárga hajúra, aki azonnal kiszúrta a fekete autómat.

Percekkel később már az egyik útra kihajtva indultunk úti célunk felé. Jimin fáradtságra hivatkozva elaludt YoonGi mellett, aki percekkel később szintén követte a narancssárga hajú példáját. Csak Namjoon és én voltunk ébren egész úton, ennek ellenére még sem szóltunk egymáshoz egy szót sem.

Ezt szerettem Namjoonban. Ő volt az, aki mellett csendesen is ellehetett az ember. Nem zavarta, ha nem kell állandóan társalogni, felesleges beszélgetéssel kitölteni az időt. Az ember elgondolkodhatott mellette, akár átvehette elméje felett az irányítást az összes gondolata. Ennek ellenére egy pillanat alatt vissza tudta rántani a másikat a realitás talajára. Nem hiába ő volt a bandánk – már ha lehet így nevezni a társaságunkat – vezetője. Bár nem ő volt a legidősebb, mégis kiérdemelte, hogy ő legyen a vezér.

Majd negyven perc elteltével állítottam meg a motort a parkolóban. Az eső még nem esett, de a felhők, amik fejünk felett gyülekeztek, már hozták magukkal az illatát. Tudtam, hogy az időjárás miatt nem tölthetünk sok időt ott, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, felkeltettem a hátsó ülésen alvókat. Nyöszörögve vették tudomásul, hogy fel kell kelniük, azonban amikor megpillantották a kaput, rögtön kipattant a szemük. Arcukra a komorság ült ki, amit legutoljára több mint egy évvel ezelőtt láttam rajtuk.

Belépve a hatalmas vaskapun csend fogadott. Rajtunk kívül nem sokan tartózkodhattak ott, a parkolóban álló alig néhány autóból ítélve. Néma szótlanságban indultunk el egymás mellett célunk felé, ám odáig már nem jutottunk el.

YoonGi ujjai megragadták csuklómat, megállásra késztetve. Fejemet felemelve megpillanthattam Őt. Ott állt, anyukája és apukája mellett. Arcát nem láthattam, háttal álltak nekünk. Ennek ellenére tisztába voltam vele, hogy mit érezhet azokban a percekben. Valószínűleg ugyanazt, amit én. Vagy sokkal rosszabbat. Hiszen csak a bátyja volt…

 - Megvárjuk, míg elmennek? – kérdezte meg halkan Jimin. Mintha csak félne, hogy meghallanak minket.

 - Igen. – válaszolt helyettem Namjoon. – Üljünk le az egyik padra. Nem illendő őket megzavarni.

Egyikünk se mondott semmit. Néma szótlanságba követtünk az előttünk haladót, aki végül helyet foglalt a közeli padon. Mindannyian helyet foglalva mellette néztünk magunk elé. Nem kellettek szavak, azok nélkül is tudtuk mire gondol a másik. Csend. Arra volt leginkább szükségünk.

 - Szerintetek… - Törte meg percek elteltével a köztünk uralkodó néma csendet halk hangjával Jimin. – Tae egyszer eljöhet még ide? Mielőtt… - Nem tudta befejezni, annak ellenére tudtuk mindannyian mire gondol.

 - Szerintem igen… - válaszolt ismét Namjoon. Azt, hogy az igazat mondta, vagy, hogy egy kegyes hazugság volt mindannyiunk számára, már nem tudom. Senki se tudta. Csak csendben elfogadtuk válaszát.

 - Szerintetek milyen lehet a húga? – Hangzott el egy újabb kérdés, ezúttal YoonGi ajkai közül.

 - Meg akarod őt is dugni a raktáramban? – Sandított rá fél szemmel Namjoon, de amint találkozott tekintetünk, és megláthatta a mellette ülő pajzán vigyorát, azonnal elfordította még az arcát is. – Inkább ne kérdeztem volna…

 - Szívesen megismerném. Biztos olyan, mint Ő. Kedves, aranyos, és segít az embernek… - Jimin már csak magának beszélt, nem hozzánk intézte szavait. Látszólag gondolatai messzire kalandoztak, vissza a régmúlt időkbe. Tekintete szüntelen meredt előre, mintha csak egy bizonyos pontot nézne.

 - Dehogy kedves! – Néztem arcára, ami hangom hatására visszatért a valóságba. Felvont szemöldökkel nézett vissza rám, ahogy a másik két barátom is. – Nem kedves. Velem határozottan bunkó tud lenni, hiába vallottam neki szerelmet, meg vagyok vele kedves, néha eléggé bunkó.

 - Te… - Szólalt meg döbbenettől halk hangon Jimin. Tekintetünk találkozott, ahogy végignéztem rajtuk.

 - Igen, ismerem. – válaszoltam fel nem tett kérdésükre.

 - Nekünk miért nem mutattad be? – Csattant fel Namjoon, majd elővett egy szál cigarettát, amit a zsebében tartott öngyújtóval meg is gyújtott. A füst felfele kezdett szállni, miközben ő elégedetten tüdőzte le az első slukkot.

 - Ismeritek. – Hangzott el az újabb válaszom.

 - Micsoda? – kérdezte meg furcsálló tekintettel YoonGi. Egy ideig még engem nézett, de aztán a mellette ülő felé fordult, hogy kérjen tőle egy szál cigarettát.

 - Kim Cho Hee. – válaszoltam hatalmas mosollyal az arcomon, amint megpillantottam arcukra kiülő döbbenetüket.

 - Te végig ismerted, és be se mutattad nekünk? – Csattant fel ismételten Namjoon, ahogy egy újabb szál cigarettáért nyúlt.

 - Nem tudja, hogy mi Jin barátai vagyunk. – Vallottam be kelletlenül az igazat. Meghallva ezt a saját számból, így egy év elteltével, tényleg ostobaság volt tőlem ennek az egésznek az elhallgattatása. - Annyit tud, amennyit én elmondtam neki. Hogy van egy barátunk, aki meghalt, de azt nem, hogy a barátunk az ő bátyja.

 - Miért nem mondtad el neki? – A következő kérdés már YoonGi szájából hangzott.

 - Nem tudom. – Sóhajtottam fel. – Talán mert féltem, hogy az alapján ítélne el engem, vagy, hogy nem tartaná velem a kapcsolatot.

 - Akkor te csak azért szereted, mert ő Jin húga? – Szegezte nekem kegyetlen kérdését Namjoon.

 - Nem. Azért szeretem, mert olyan, amilyen. Eleinte csak azért vettem fel vele a kapcsolatot, mert Jin húga, de ennek már rég vége. Megszerettem, annak ellenére, hogy miféle titkos kapcsolat van közöttünk.

 - Jajj ez olyan romantikus volt! – Borult nyakamba a narancssárga hajú, műsírást tettetve. Grimasszal az arcomon néztem tettét, és mikor tudatosult bennem, hogy nem változtat a pózon, kénytelen voltam lehámozni magamról karjait, amivel engem karolt át. – De ez amúgy nagyon jó!

 - Miért? – kérdeztük meg egyszerre.

 - Hát ismer minket, ugyebár mi négyen vagyunk…

 - Ügyes vagy Jimin, hogy tudsz számolni. – Vágott szavába YoonGi. Az említett kivételével mindannyian felnevettünk.

 - Bazdmeg. – Nézett a mellette ülőre, de nem foglalkozott tovább a dologgal. Újra elkezdte tervezett mondandóját mondani. – Akkor majdnem mindenkit ismer közülünk…

 - Tae Hyung előzetes letartóztatásban van, HoSeok meg elvonón. Nem ismer mindenkit. – Vágott ismételten szavaiba ugyanúgy YoonGi.

 - Csak Tae Hyungot nem ismeri.

 - Tessék? – kérdeztük meg egyszerre, döbbenettől csengő hanggal. Hogy érti ezt az egészet? Mi van?

 - Múltkor mikor meglátogattam HoSeok hyungot, akkor ott találkoztam vele. Múltkor el is felejtettem mondani.

 - Mit keresett ott? – kérdeztem meg már-már kiabálva, testem pedig automatikusan felemelkedett a padról, hogy Jiminnel szembe állhassak.

 - Oda jár gyakorlatra. – válaszolt úgy, mintha észre se vette volna előbbi hangsúlyomat és az azt követő cselekedetemet. – Szegény lány. HoSeok nagyon utálja. Állandóan elküldi meg minden. Múltkor is csak azért volt ott végig, mert én is. De nagyon fél a közelében. Mármint Cho Hee. Lehajtja a fejét meg minden… Tényleg. Szegény lány.

 - Akkor múltkor mit keresett ott nála este tízig? – Kezem ökölbe szorult, ahogy ajkaim közül préseltem ki elhaló hanggal a szavakat. A düh átjárta testemet, ahogy szemeim előtt lepergett a tény, hogy vajon mit lehet este csinálni, a sötétben, egy szobában, kettesben, és… - Hát én ezt nem hiszem el! – Kiáltottam el magam olyan hangosan, hogy hangom az egész temetőt bezengte.

 - Nyugodjál már meg te hülye! Temetőben nem ordibálunk! – Ragadta meg mindkét karomat Namjoon, és a földre ráncigálta testemet. Erőtlennek ható alakommal ültem le a fűre, ám keze egy pillanatra se engedte a karomat. – Mit vagy úgy kiakadva? Hm? – Guggolt le, hogy szemembe tudjon nézni.

 - Mi van akkor, ha HoSeoknak kell? – Hangom elcsuklott a gondolatra, hogy olyasvalaki veheti el tőlem, aki a legkevésbé sem érdemli meg ezt a kincset. S mi van akkor, ha ennek a lánynak pont ő fog kelleni? Akkor vajon elveszítem?

14. rész

Belépve az otthonomnak nevezett, egészen hatalmas házba, mindenféle érzés kerített hatalmába. Hiányzott már a ház, hisz hetek óta nem láttam. A melegség, ami a hatalmas helyiségek ellenére áradt belőle. Az otthon érzése, ami azonnal hatalmába kerítette az ember, aki belépett rajta. Sokban köszönhető volt ez édesanyámnak is, hiszen mindig törekedett arra, hogy még egy vadidegen is otthon érezze magát nálunk. S amikor a tragédia bekövetkezett, még inkább arra koncentrált, hogy a ház az otthon melegét sugározza. Mindenki számára. De leginkább saját maga számára.

Anyámat a konyhában találtam meg, éppen ebédet főzött. Nem csalódtam benne ezúttal se, a kedvenc ételemet készítette. Hatalmas mosollyal az arcán vett észre, majd mindent eldobva a kezéből ölelt magához. Akárcsak én, ő is apró volt, de mégis egy fejjel magasabb volt nálam. Fejemet a vállára hajtva hunytam be szemeimet, hogy a rég nem érzett illatát magamba szívjam. Tudtam, hogy ha hármunk közül kéne választani kinek volt a legnagyobb tragédia bátyám elvesztése, akkor gondolkodás nélkül őt választanám. Nem mondta soha, de tisztában voltam vele. A ténnyel is, hogy amikor kiderült betegsége teljesen összeroppant, majd halála után pszichiáterhez fordult. Depressziós volt – nekem pedig soha nem mondta. Miért is mondta volna? Erősnek akart látszani, mert tudta, hogy szükségem van rá.

 - Milyen volt az utad? – kérdezte meg miközben elengedett, hogy végignézhessen arcomon. – Már megint nem eszel jól? – Ráncolta homlokát, ahogy megállapította akaratom ellenére az étvágyamat. – Majd csomagolok neked sok finomat! Mikor mész haza?

 - Vasárnap. – válaszoltam legutoljára feltett kérdésre, a többit gondosan kerülve. Tudtam, hogyha az étvágyam lenne a téma, akkor napestig vitázhatnánk az ellentétes nézeteinkről.

 - Az iskola hogy megy? Hallom már jársz gyakorlatra. – Nézett rám, miközben kezembe nyomta az edényeket, jelezvén, hogy tegyem őket az asztalra. Engedelmesen tettem eleget kérésének.

 - Jól megy. Minden rendben. A gyakorlaton meg egy elvonón beszélgetek az egyik beteggel. – válaszoltam kérdéseire.

 - Minden rendben a beteggel? Nem stresszes ez neked? – kérdezte meg aggodalommal az arcán illetve a hangjában. Halovány elmosolyodtam anyai aggodalmán, ahogy tekintetünk találkozott.

 - Minden rendben. Kedves srác.

Miután az étel is elkészült, nekem meg sikerült megterítenem már asztalnál ültünk mindhárman. Szüleim szabadságot vettek ki érkezésem örömére, így nem egyedül tölthettem ott óráimat. Örültem neki, hisz egy év eltelte után se tartózkodtam egyedül a házba. Képtelen lettem volna rá.

Halk hümmögéssel nyugtáztam anyám főztjét. Hiányzott számomra az otthoni konyha, ami semmivel se volt pótolható. Ebéd végeztével pedig engem ért, azaz öröm, hogy elmosogathattam. Bosszankodva vettem tudomásul feladatomat.

A nap a semmittevéssel és beszélgetéssel gyorsan eltelt. El is feledtették velem szüleim hazatérésemnek okát, így amikor álomra hajtottam a fejemet nyugodt, békés álomban lehetett részem.

Másnap reggel anyám lágy hangja keltett. Még ki se nyitottam szemeimet, rögtön tudtam, hogy a kávé már az éjjeli szekrényen vár engem. Sejtésem azonnal be is igazolódott, amikor megéreztem a fekete éltető nedű jellegzetes illatát, ami belengte szobám helyiségét. Szemeimet lassan kinyitva nyúltam a bögre után.

 - Jól aludtál? – kérdezte meg apró mosollyal az arcán anyám, aki az ágy szélén foglalt helyet.

 - Ühüm… - Bólogattam a bögrém fölé hajolva.

 - Ha elkészültél, úgy gondoltuk apáddal, hogy ki is mennénk a temetőbe. Nagyon esőre áll az idő. – mondta csendesen, majd mikor egy bólintással jeleztem, hogy felfogtam mondandóját felállt az ágy széléről, és magamra hagyott.

Ujjaim közt szorongatva a langyos bögrét, az eddig elnyomott félelmem, fájdalmam és rettegésem, hogy ismét ugyanoda kell mennünk, megjelent. Mi több, hogy megjelent! Felerősödött. Éreztem, ahogy a sós könnycseppek megjelennek a szememben, szándékukkal, hogy utat törjenek maguknak. Már-már kezdték legyőzni a maradék erőmet is, amikor a telefonom hangja megtörte a szoba csendjét. Megtörölve szemeimet a készülékhez nyúltam, megnézve a kijelzőt. Jeong Guk neve szerepelt rajta. Egy hangos sóhaj kíséretében húztam el ujjamat a zöld jelzésen, majd fülemhez emeltem a telefont.

 - Mit szeretnél? – Szóltam bele unott hangon, annak ellenére, hogy az érzelmek még mindig kavarogtak bennem.

 - Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy vagy? – Hallottam meg hangját a vonal túlsó végén. A kedvességén, hogy gondolt rám, vagy, hogy jólesett a törődés, még így készüléken keresztül is, nem tudom, de ajkaim mosolyra húzódtak.

 - Megvagyok. Itthon vagyok, az ágyamban…

 - Egyedül? – Vágott közbe mondatomba felemelt hangsúllyal, ami aggodalomról, féltékenységről és kíváncsiságról árulkodott.

 - Képzeld el, egyedül. – Sóhajtottam fel válaszom közben. Hát soha nem változik egy percre sem?

 - Akkor megnyugodtam. – Hallottam a megkönnyebbülését még így telefonon keresztül is, de ez csak őt töltötte el boldogsággal, engem nem.

Még vagy fél órát beszélgetett velem – a semmiről. Percek múlva természetesen én már untam, de kielégítve a vágyait, nem raktam le a telefont, hogy félbeszakítsam a beszélgetést. Inkább elkezdtem készülődni, nehogy kárba ment idő legyen az a félóra, amit vele beszélgetve töltök el. Kérdezte közben, hogy hova készülődök, de nem voltam képes elmondani neki. Amióta bátyám elhunyt, senkinek se beszéltem róla. Még Seol Hi se tudta pontosan, csak annyit mondtam neki, hogy bátyám már nem él. Mivel látta rajtam, hogy nem is akarok erről a témáról többet beszélni, ezt tiszteletbe tartva nem is faggatott róla. Bezzeg a Jeon Jeong Guk témával kapcsolatba nem tudná befogni a száját!

 - Én ma temetőbe megyek. – Ütötte meg fülemet Jeong Guk mondata, miközben fogat mostam. Egy pillanatra abbahagytam addigi cselekvésemet.

 - Tessék? – kérdeztem meg teli szájjal, amiből szinte biztos, hogy semmit sem hallott.

 - Kim Cho Hee! Nem beszélünk teli szájjal! – Korholt le ugyanúgy, mint múltkor. Mintha ő tökéletes volna… - Amúgy igen, temetőbe megyek. Akiről meséltem barátom… őt látogatom meg.

 - Ja, értem… - Ezzel pedig lezártnak tekintettem ezt a témát. De ahogy észrevettem, ő is.

Mikor aztán végül sikerült megszakítanom vele a beszélgetést, addigra el is készültem. A tükör előtt állva néztem végig magamon. Hosszú hajamat kivételesen hagytam, hogy rakoncátlanul keretezze arcomat. A fekete nadrág tökéletesen simult lábaimra, tökéletes kontrasztot alkotva bő fekete pulcsimmal, ami legalább két számmal nagyobb volt a kelleténél. Ráadásul nem is női felső volt. Bátyám tulajdonát képezte még mikor élt. Halála után pedig megtartottam.

 - Mehetünk? – kérdezte meg édesanyám a földszintről, bezengve hangjával az egész házat.

 - Igen. – válaszoltam ugyanolyan hangosan, akárcsak ő.

Utoljára végig néztem magamon, majd egy hangos sóhaj kíséretében kisétáltam a folyosóra, becsukva magam után az ajtót. A földszintre sétálva megpillantottam édesapámat, aki arcára erőltetett egy mosolyt, mégis mögé láttam. Megragadva karját kapaszkodtam belé, úgy sétáltunk ki az utcára, ahol édesanyám várta érkezésünket. Beszállva a hátsó ülésre vártam, hogy a motor felmorranjon, jelezvén, hogy elindulunk.

Szívem hevesen dobogott percek elteltével, mikor már vészesen közeledtünk a temető irányába. Éreztem a szemeimben ismét megjelenő könnycseppeket, ám ezúttal erősebbnek sikerült maradnom. Legyőztem a kényszert, hogy szabadjára engedjem őket, s elterelve gondolataimat a közelgő eseményről, a mellettünk elsuhanó házakat néztem. Anyang semmit se változott a hetek elteltével sem, ennek ellenére olyan csodálattal néztem, mintha évek óta nem lehetett volna a látványában részem.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy apám leállítja a motort, ezzel egy időben pedig édesanyám hangosan felsóhajt. Felkapva fejemet az ablaküvegről, ahova támasztottam homlokomat, észrevehettem sóhajának okát. Immár a temető parkolójában voltunk. Összeszedve minden erőmet szálltam ki a járműből, becsukva magam után annak ajtaját. Újra apám karjába kapaszkodva indultunk anyám után, aki ösztönösen tudta, hova kell menni. Természetesen én is tudtam hol a sír, de segítség nélkül a lábam nem vitt oda. Akárhányszor kijöttem egyedül a temetőbe, mindig megálltam a kapuban. Képtelen voltam egyedül elsétálni oda, és szembenézni a ténnyel, hogy testvérem, akit mindennél jobban szerettem, már nincs mellettem.

Ez most se volt másképp. Hiába szorítottam apró kezeimmel apám karját, ahogy ott álltam a sír előtt, minden erőm elszállt. A könnyek ezúttal utat törtek maguknak, végigfolyva arcomon, le a földre. Hallottam halkan, ahogyan édesanyám szipog, próbálva visszatartani feltörő zokogását. A kezébe szorongatott csokrot pedig hiába próbálta volna letenni, félúton megállt cselekedetében. Csak nézett mereven előre a sírkőre, akárcsak apám. Tekintetüket követve én is odaszegeztem az enyémet.

A neve ott állt, finoman belevésve a márványba. Magával ragadta a tekintetemet, miközben emlékek százai elevenedtek fel bennem. A kedvessége, a gondoskodása, a törődése, még azok után is, hogy Szöulba költözött. A legutolsó karácsony, amit velem töltött. Az a bátorság, a haláltól való nem félelem az utolsó heteiben. A csendes magánya, amivel a szoba falai közé zárkózott. Az utolsó ölelés, amit kaptam tőle…

Emlékek ezrei. Mind csak egy aprócska név miatt. Egy olyan név miatt, ami a világot jelentette számomra. A világot, és még annál is többet. Egy évvel ezelőtt pedig magamra hagyott. Elment tőlem. Örökre. S soha nem kapom már vissza.

Egy név.

A világot jelentő név.

Kim Seok Jin.