29. rész

Ő szólalt meg ismét elsőnek. Rekedtes hangja betöltötte a néma csendet, ami kitöltötte a köztünk lévő levegőt, ami már-már forró volt, mégis fagyos.

 - Gyönyörű vagy.

Arcomat elöntötte a jól megszokott pír, s fejemet lehajtva léptem arrébb az ajtóban, hogy vendégem be tudjon fáradni. Elsétálva mellettem, keze gyengéden végig simított karomon, ami csak rontott helyzetemen. Arcomat ismét elöntötte a pirosság, s lassacskán ugyanolyan színt öltött, mint a ruhám.

 - Szóval itt laksz? – kérdése újra betöltötte a néma csendet, ám hangja már nem volt rekedtes, s zavara is eltűnt.

 - Igen… - válaszoltam halkan, míg becsuktam a bejárati ajtót.

 - Van egy szobatársad is? – Fordult felém, hogy tekintete újra végignézze mivoltomat.

 - Ühüm… - Bólintottam. – De ő már elment a barátjával.

Nem mondott semmit. Íriszeit az enyémekbe fúrva lassan elindult felém. Már csak milliméterek választottak el egymástól, s a szívem is a torkomban dobogott, amikor hirtelen megragadta kézfejemet. Ujjait az enyémek közé helyezte, összekulcsolva ez által a kezünket. Éreztem, amint a torkomban dobogó szívem kiugrani készül a helyéről, és még levegőt is elfelejtettem venni ujjai finom érintése miatt.

 - Ne légy zavarba. – Súgta halkan fülembe. Ajkai a fülcimpámat súrolták, melytől egész testem libabőrős lett. Vártam, hogy arcomat elöntse a pír, de ez elmaradt. Valami egészen mást kezdtem érezni, amit nem tudtam mire vélni. – Ma tégy úgy, mintha a való életben is egy pár lennénk.

Valami olyasmire számítottam, hogy elengedi a kezemet ezek után, és felröhög, mondván, hogy csak viccelt, de ez elmaradt. Ujjai gyengéden megszorították az enyémeket, és megfordítva megszeppent alakomat, a folyosóra húzott ki. Türelmesen megvárta, míg feleszmélek a kábultságból, hogy bezárjam a kollégiumi szoba ajtaját, a kulcsot pedig a táskába helyezzem.

Nem is emlékszem már az útra, míg eljutottunk a bál helyszínére. Csak magára az érzésre emlékszem. Hogy puha bőre jólesően ért az enyémhez, hogy szívem minduntalan hatalmasat dobbant, megérezve rám szegeződő sötét szempárját, hogy halk suttogó szavai nyakamat, s fülemet csiklandozta, míg lehelete szinte égette a bőrömet.

Azokban a percekben nem érdekelt Jeong Guk. A tény, hogy családi okok miatt vissza kellett mennie Busanba, úgy hatott, mintha egy kifogásként hagyott magamra, Jung HoSeok karjaiba dobva. Pedig, ha nem ment volna el, akkor, mint egy álompár léphettünk volna be a tornaterem ajtaján, a figyelő szempárok sűrűjébe, s suttogó párosokat magukra hagyva, míg elsétálunk mellettük. De így, hogy mondhatni egy ismeretlennel az oldalalom sétáltam be, jelentéktelennek számítottam.

A legközelebbi italpulthoz sétáltunk. HoSeok az elvonóra hivatkozva csak egy pohár alkoholmentes koktélt kért, de én éreztem, hogy valami erősebbre van szükségem, ezért az imádott whiskymet szorongattam percekkel később a kezemben. Szerettem volna mellette kulturált maradni, és lassanként elkortyolgatni az alkoholos nedűt, ám amint a legelső korty jólesően lecsúszott a torkomon, nem bírtam megállni, hogy a többi ne kövesse. A mellettem álló meglepetten nézte hogyan fogy el a majd egy decinyi alkohol, s lesz másodpercekkel később üres a pohár.

 - A főiskolán inni is meglehet tanulni? – Nevetett fel HoSeok.

 - Nem itt tanultam meg inni… - Néztem rá, majd az üres pohárra.

 - Hozok még. – Vette ki az ujjaim közt szorongatott tárgyat, s helyére a koktélját tette be. Percekkel később tért csak vissza, immár whiskyvel a kezében. – Ha ezt is ilyen gyorsan szeretnéd meginni, akkor szólj, mert egyszerűbb a pult mellett állva kérni a következőt neked. – Meglepő módon kijelentése nem az a tipikus bunkó beszólásnak hatott, hanem poénféle lett volna tőle. Bár az már mellékes, hogy valószínűleg az elvonón elfelejtette, hogy mi az a poén, mert bár vigyorgott mondata közben, a hangszíne semlegesnek volt mondható. – Nem megyünk ki? – kérdezte meg rögtön, amint látta, hogy nem szólok semmit se elhangzott mondatára.

 - De. – Bólintottam egy egészen aprót.

Ujjait ismét az enyémek közé helyezte, s gyengéden megszorítva kézfejemet, újból maga után kezdett húzni. Átvergődve az egyre növekvő tömegen kínzóan hosszú perceknek tűnt, míg kiértünk a friss levegőre. Az október hűvöse már javába belengte a levegőt, s hiába volt kellemesen hűvös mikor mentünk a csarnok felé, azt elhagyva fél óra eltelte után, a levegő kellemetlenül lehűlt. S hát természetesen én ostoba miért is vittem volna magammal kabátot…

Melegség lett úrrá rajtam. Megérezve a zakó nehéz súlyát azonnal rájöttem, hogy HoSeok műve az egész. Rásandítva a mellém sétáló mivoltára, megláthattam, hogy mindössze csak egy ing van rajta, semmit több.

 - Ne fázz meg… - Súgtam halkan, majd ujjaimat kicsúsztatva az övéi közül, már épp készültem volna levenni a zakót, mikor égetően forró keze megakadályozott ebbe.

 - Nem fogok megfázni, ne aggódj. – Akárcsak én, ő is halkan súgta ajkait elhagyó szavakat.

 - De nincs túl hideg ahhoz, hogy… - Nem bírtam befejezni a mondatot. Mutatóujját ajkamra helyezve intett csendre.

 - Cho Hee… - Ajkai közül halkan elhagyó nevem hallatán bizsergés futott végig hátamon. Megrökönyödve álltam vele szemben, még levegőt is elfelejtettem venni. S amint tekintetünk találkozott, elmémbe egyetlen egy mondat hangzott el: csókolj meg! – El kell mondanom valamit… - Hajtotta le fejét, míg alsó ajkát egészen finoman bekapta.

 - Mit? – kérdeztem meg rekedtes hanggal. Nem tudom, hogy ő ezt észre vette-e vagy sem, de hangom szánalmas módon elárulta belső gondolataimat, s azt, hogy mire is vágyok valójában.

 - Először azért csókoltalak meg, mert féltékeny voltam Jungkookra, sőt még most is az vagyok. De amikor ott az irodában viszonoztad a csókot… - Elhallgatott. Eltelt talán egy perc is, mire képes volt folytatni. – Igazság szerint mindvégig hazudtam neked. - Sóhajtott fel. – Először azért akartalak eltaszítani magamtól, mert Jin húga vagy. Majd pedig Jungkook miatt, de valójában egyetlen egy oka volt ennek, és csak most jöttem rá.

 - Nem értem…

 - Azt hiszem… - Újból elhallgatott. Immár alsó ajkát erőteljesebben harapta be, míg tekintete zavartan nézett hol rám, hol pedig a földre. Látszólag kereste a szavakat, nem tudta hogyan fejezze ki magát. – Bassza meg Cho Hee nem vagy közömbös számomra! Soha nem is voltál! – Kiáltotta el magát.

Megrökönyödve álltam vele szemben. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy hangosan felsóhajtsak-e, esetleg válaszoljam azt, hogy számomra sem közömbös, vagy az ujjaim közt szorongatott pohár tartalmát húzzam le. Csak álltam ott tehetetlenül, míg a másodpercek villámgyorsan szálltak tova. Az előttem álló HoSeok kapkodva vette a levegőt, látszólag egyszerre volt izgatott és zavart, s talán életében először nem tudott mit kezdeni a helyzettel.

A levegő mintha megfagyott volna körülöttünk. A szél, ami eddig egészen csendesen fújt, mintha elmúlt volna. A lélegzetünk se látszott már, hiába lett percről percre egyre hidegebb. Csak tehetetlenül álltunk a másikkal szemben, mintegy csodára várva. De hát mégis milyen csodára? HoSeok elhangzott szavai, ami még így se a teljes igazságot fedte érzéseivel kapcsolatban, azok a szavak voltak, amire mindketten vágytunk, még se merte egyikünk se kimondani.  S bár elhagyta száját ezek a szavak, mégis tisztába voltunk vele, hogy ez számunkra nem lesz olyan egyszerű. Sőt, az is előfordulhat, hogy ezek a szavak mindössze ennek az éjszakának a varázsa. Azoké a perceké, amikor ott egymással szemben, kettesben, a külvilágot kizárva töltjük.

Meg se lepődtem már, amikor HoSeok lassú léptekkel elindult felém. S már csak alig néhány centi választott el minket egymástól, amikor egy hang, ami a nevemet formálta, pontosan úgy, mint annál a bizonyos pados incidensnél, visszarántott minket a valóságba. Kegyetlenül, mintha csak egy kést döftek volna belénk.

 - Te mi a faszt keresel itt? – Jeong Guk hangja valószínűleg hangosabb volt a kelleténél, de a kábulattól ezt nem érzékeltem.

 - Neked nem Busanba kéne lenned? – kérdezte meg HoSeok, aki hamarabb túltette magát az előbb történteken, mint én. Bárcsak nekem is ilyen könnyedén menne…

 - Ott hagytam a szüleimet, hogy a barátnőmmel legyek és elvigyem a bálba, de a fene se gondolta, hogy téged talállak itt vele. – Mellém érve azonnal megragadta csuklómat, s szorosan a teste mellé húzott. Dühébe még azt se vette észre, hogy HoSeok zakója van rajtam, a kezemben lévő whiskyt meg majdnem kiönti. – Mit képzelsz magadról, hogy idejössz hozzá? – Ordította el magát, ezzel egy időben pedig ellépett mellőlem, hogy HoSeok előtt centikre meg tudjon állni.

 - Mi van akkor, ha ő hívott el? – Vonta fel egyik szemöldökét, míg ajkai egy egészen halovány mosolyra húzódtak.

 - Még hazudozol is róla?!

Jeong Guk torkát elhagyó kiáltás volt az utolsó, ezek után betelt nála a pohár. Villámgyors léptekkel lépett HoSeokhoz, már-már hozzáérve, s ezt követően ökle a vele szembe álló felé lendült. Hangos sikolyom kísérte tettét, elnyomva a csattanást, ami jelezte Jeong Guk ökle és HoSeok állának találkozását.

Ezek után nem követtem az eseményeket. Egyrészt a döbbenet miatt, amit Jeong Guk cselekedete váltott ki, másrészt a tény, hogy észre se vették sikoltozó alakomat. Szinte kizártak a külvilágból, s csak a másikkal voltak elfoglalva. Jobban mondva azzal, hogy hogyan verjék szét a másikat, miközben már rég nem én voltam a vita tárgya, hanem az ő párosuk.

Alig néhány percig álltam csak ott, mindössze addig, amíg sikerült valamelyest feleszmélnem a kábulatból, majd hátat fordítva a veszekedő, illetve verekedő párosuknak, elindultam az ellenkező irányba. Több méteren keresztül hallottam még a vitájukat, de csak sétáltam tovább, mintha mi se történt volna. Útközben persze azért húzóra megitta a pohár tartalmát, majd az üvegtárgyat hanyagul az egyik padra tettem, ott hagyva. Tudtam, hogy hajnalra nem ő lesz az egyedüli, a részegség miatt elég sokan szanaszéjjel fogják hagyni őket.

Lassan elértem a kollégium lépcsőjét is, mikor futás hangjára lettem figyelmes, majd a nevemre, amit az illető már-már kiabált. Időm se volt megfordulni, vagy akár lélegzetet venni, a hang tulajdonosa mögöttem állt meg, s kezeivel megragadva a karomat magával szembe fordított. Tekintetünk mindössze csak egy pillanatra találkozott, s nem is kellettek ahhoz szavak, hogy rájöjjek mi lesz a következő tette. Ajkai pillanatok alatt az enyémekre tapadt, s lágyan, mégis teli szenvedéllyel vette birtokba őket. Kezei hátamra fonódtak, míg enyémek a nyakába, s hagytam, hogy ne csak ajkam, de testem illetve elmém felett is átvegye az irányítást.

28. rész

 - Tessék? – kérdezett vissza.

Kérdésem hallatán nem csak ő volt ledöbbenve – én is. Józan ésszel képtelen voltam megmagyarázni, hogy átgondolatlanul miért kérdezek ilyet. Na meg, hogy miért pont tőle. Meg egyáltalán minek? Nem annak kéne örülnöm, hogy nem kell elmennem arra a felesleges marhaságra?

Nem voltam képes válaszolni, vagy egyáltalán bármit is mondani, jobban mondva kinyögni. Csak tehetetlenül álltam a szoba közepén, ujjaim közt egyre görcsösebben szorongatva a műanyag szatyor füleit. Ahogy a másodpercek villámgyorsan kezdtek tovaszállni, s majd egy perc is eltelt a némaságban, már az arcára se tudtam nézni. Fejemet lehajtva, és arcomat gondosan eltakarva a hajammal, álltam további másodperceket előtte.

A kínos csendet – ami lehet csak számomra volt az – ő törte meg.

 - Tehát én kísérjelek el a bálra? – Hangzott el az újabb kérdés ajkai közül. Fejemet még mindig lehajtva álltam tehetetlenül a szoba közepén.

 - Nem fontos… - Nyögtem ki. Éreztem, ahogy ajkaim, akárcsak a torkom is, kiszárad. Alsó ajkamat finoman beharaptam, visszatartva a gombócot, ami keletkezni kezdett torkomban. Újra a sírás kerülgetett, pedig már oly régóta nem éreztem. Vagyis előtte nem.

 - Holnap este lesz egy bál, amire engem hívsz meg? – kérdezte meg.

A fejemet még mindig nem emeltem fel, hogy ránézhessek. Helyette egy egészen aprót bólintottam.

 - És Jeong Guk? – Jött az újabb kérdés.

 - Nem lesz itt… - Vallottam be kelletlenül az igazat. Hazudhattam volna természetesen, de mi értelme lett volna. Ismerve őt, úgyis hamar rájött volna az igazságra.

 - Szöulba se lesz?

 - Nem…

A csend bénítóan tért vissza közénk. De lehet csak engem bénított meg. Hisz én nem voltam képes egy tapodtat se mozdulni, vagy akár felemelni a fejemet, hogy HoSeok ágyon ülő mivoltára nézhessek. Féltem. Nem is tőle, a saját ostobaságomtól, amiért kiszaladt ajkaim közül az a mérhetetlen nagy átgondolatlanság. Miért is jönne el velem egyáltalán? Hékás! Miért is akarom, hogy eljöjjön velem egyáltalán?

 - Hoztál sütit?

 - Uhm… - Emeltem fel végül fejemet, hogy aztán tekintetünk találkozni tudjon. Meglepett kérdése, már csak azért is, mert látszólag terelni akarta a témát. Tényleg ostoba dolog volt tőlem ilyet kérdezni…

 - Nem szeretem, de hát az itteni kajánál minden jobb, így nem kell aggódnod, el fog fogyni. – Miközben beszélt felállt az ágyról, hogy elém léphessen. Ujjai megragadták a szatyor fülét, és szerette volna elvenni, de ujjaim ugyanolyan görcsösen tartották. Közelsége pedig egyáltalán nem javított a helyzeten. – Vagy magadnak vetted? – Nézett rám kérdő tekintettel.

 - Ja… - Néztem le ujjaimra, amik lassan fájni kezdtek a görcsös kapaszkodástól. – Tied. – Hatalmasat nyelve néztem vissza rá, miközben lassan kifejtettem ujjaim közül a műanyag anyagot.

 - Szóval azt szeretnéd, hogy kísérjelek el a bálra. – Immár már nem kérdésként hangzott el ajkai közül szavai, hanem ténymegállapításként. Mintha csak elgondolkozna a feltett kérdésen. – Milyen is egy ilyen bál? Puccos? – kérdezte, majd visszaült az ágyra, kezében a bontatlan süteményes dobozzal. – Gondolom, öltöny kell meg minden.

 - Úgy szokták… - válaszoltam bizonytalanul. Végigpillantva ágyon ülő alakján, még inkább szerencsétlennek hatottam a még mindig szoba közepén álló mivoltommal, ezért gyorsan helyet foglaltam a legközelebbi széken. Ámbár így is szerencsétlennek hatottam.

 - Nem szeretnél az ágyra ülni? – Mutatott a mellette lévő üres helyre. – Biztos kényelmetlen, ráadásul ketten is elférünk itt.

Válaszra már nem volt időm. Sőt. Arra se volt, hogy értelmezzem kérdését és elgondolkozzak rajta. Nem várt egy másodpercet se mondata befejeztével, hamar megragadta hideg ujjaival kézfejemet, s döbbenettől tehetetlen alakomat a sajátja mellé ültette. Arcomat rögtön ellepte a pír érzékelve közelségét. Rá se kellett néznem ahhoz, hogy tudjam: milliméterek választanak el tőle. Ha egy picit is megmozdulnék, hozzáérnék meztelen karjához, ezt elkerülendően pedig próbáltam a lehető legapróbbra összehúzni magam. Nem voltam benne biztos, nem láttam jól a szemem sarkából, de mintha megmosolyogtatta volna szerencsétlenségem.

 - Őszinte leszek. – Sóhajtott fel. – Soha nem voltam még ilyen egyetemi bálszerűségen. Kíváncsi vagyok rá, ezért egye-fene, elkísérlek. – Mosolygott rám.

 - Tessék? – Kérdésem a meglepettség miatt néhány oktávval magasabban szaladt ki torkomon. Azt nem tudom, hogy arcomra ez hogyan is ülhetett ki, de lemertem volna fogadni, hogy roppant hülyén néztem rá.

 - Elkísérlek. – Ismételte el újra. Szája szegletében megjelent egy egészen apró mosoly, ahogy végig nézett arcomon. – Kíváncsi vagyok egy egyetemi bálra, mivel én úgy se megyek ilyen helyre tanulni, egyedül meg csak te vagy olyan bolond, hogy egy drogost elhívj magaddal. Ki kell használnom a helyzetet.

 - Nem is vagy drogos…

 - Úgy gondolod? – Lepődött meg számat elhagyó mondatomon.

 - Hát már nem élsz ilyen szerekkel, tehát akkor értelemszerű, hogy nem vagy az… - Haraptam be finoman alsó ajkamat.

 - Ne harapd be az ajkad, mert akkor meg akarom csókolni. – Oly könnyedséggel jelentette ki ezt a mondatot, mintha csak a kinti időjárásról esett volna szó. S vele ellentétbe az én szívem hatalmasat dobbant, még levegőt is elfelejtettem venni. Arcomat elöntötte a jól ismert pír, pillanatok alatt pipacspiros színt öltött. – Tudod – Sóhajtott fel –, veled ellentétben igen kevesen gondolkoznak így, és sokakat biztos zavarni fog, hogy mégiscsak egy elvonóról hozol magaddal embert. Ha ki is kerülök innen, nem hiszem, hogy sok esélyem lehet még, mivel drogoztam valamikor, ezt pedig sokan megvetik.

 - Holnap este legyél olyan, mint bárki más. Ne foglalkozz másokkal.

 - Ne aggódj, csak te leszel nekem holnap.

Mintha mi se történt volna. Nem foglalkozott a zavarommal, ami éppen, hogy elmúlt, ismét sikerült kihoznia belőlem, és az arcomat ellepő pirosságra is fittyet hányt. Kivette a zacskóból a süteményes dobozt, majd azt felbontva, meg is kóstolta az első darabot. Nem mertem ránézni ezek után, csak szemem sarkából láttam, hogy azt a gejl, olcsó bolti süteményt olyan élvezettel fogyasztja el, mint egy kisgyerek, aki már lassan egy hete nem evett.

A gyakorlati időm további részében vajmi keveset beszéltünk a bálról. Csak néhány mondat erejéig esett szó róla, de akkor is annyit beszéltünk meg, hogy hány órára jöjjön értem. Azt már ugyebár nem kellett elmondanom, hogy merre is van a kollégium, ahol lakom, tudta ő jól.

Aznap se voltam amúgy teljesen végig ott. Dél környékén egy hívás ráncigált vissza az egyetemre, ezért kénytelen voltam otthagyni HoSeokot, aki aznap először nem akarta, hogy elmenjek. Élvezte a társaságomat, s én is az övét.

Kora este környékén tértem vissza a kollégiumi szobámba. Kezemben a vacsorára szánt hamburgerrel léptem be a kis előszobába, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a szobánkra, s annak két ágyára. Seol Hi-t pillantottam meg az ágyamon, kezében egy fényképet szorongatva. Ahogy észrevette a szobába belépő mivoltomat, azonnal felpattant az ágyamról, és másodpercek alatt ért elém, hogy aztán karjaival szorosan átöleljen. Alig kaptam levegőt, és az, hogy haja belelógott az orromba, egyáltalán nem segített. Szerettem volna kapálózni a helyzet ellen, tiltakozni, levegőt venni, de amint meghallottam halk szipogását, ösztönösen átöleltem én is. Bár levegőt, azt így még annyit se kaptam.

 - Minden rendben? – kérdeztem meg szipogó barátnőmet, aki csak a fejét rázta meg nemleges válaszként.

 - Hiányoztál. És sajnálom. – Hangját tompította a kabátom, na meg a szipogása, de még így is tisztán hallottam minden egyes szavát.

 - Én is sajnálom… - Öleltem szorosabban magamhoz szipogó mivoltát.

Ezek után majd az egész éjszakát átbeszéltük. Minden apró mozzanatot elmeséltünk a másiknak, hogy pontosan mi is történt. Még azt is megosztottam Seol Hi-vel, hogy Jeong Guk helyett a gyakorlati alanyom, Jung HoSeok fog elkísérni. Meglepő vagy sem, de barátnőm ezt kétkedve fogadta eleinte, végezetül pedig már arra buzdított, hogy csábítsam el. Hát hova tűnt a nagy Jeon Jeong Guk imádata?

Másnap délben keltem. Természetesen Seol Hi már jóval hamarabb ébren volt, és próbált volna keltegetni, de délnél hamarabb nem voltam hajlandó kikelni a meleg takaróm alól. Akkor is csak azért hagytam ott, mert már idegesített a folytonos vinnyogása, hogy soha nem lesz kész, már pedig ő előtte még Min Jae-vel elmegy vacsorázni. Kit érdekel?

Este hatkor, mikor már túl voltam három étkezésen, négy kávén és több Seol Hi miatt átélt hiszti rohamon, örömmel lökdöstem ki a folyosóra, ahol már lovagja várta. Az ajtó zárjának kattanása örömmel csengett vissza fülembe, s egy hangos sóhaj kíséretében léptem be a fürdőszobába. Nem éreztem szükségét a hosszabb készülődésnek, vagy bármiféle díszpucc parádénak, így is szokatlan volt számomra az ágyon heverő piros ruha, a mellé készített fekete magas sarkúval. Gyors zuhany és hajmosás után hosszú hajamat csak megszárítottam és hagytam, hogy szabadon omoljon vállamra. A sminkkel se bajlódtam sokat, amúgy se ment nekem olyan jól, meg nem is akartam úgy kinézni, mint aki lefejelte a sminkes dobozt, ezért egy enyhébb, termeszétes hatású smink mellettem döntöttem. S hiába voltam végig az egyszerűség híve, két óra alatt nem készültem el. Nyolc óra múlt néhány perccel, amikor kopogás zavarta meg a hosszas káromkodásomat, ami végigkísérte a ruha felvételét. Meglepetten fordítottam oda fejemet, s némi zavarodottság után szinte futva rohantam az ajtóhoz, hogy kinyissam azt.

Meglepődtem-e vagy sem? Már jó magam sem tudom. De dermedten álltam vendégem előtt, aki hasonló kifejezéssel az arcán nézett vissza rám. Ujjaimmal szorosan kapaszkodtam a kilincsbe, s minden egyes lélegzetvétel után még erősebben megszorítottam a hideg tárgyat, ami kezem hőjétől kezdett lassan felmelegedni.

Ott, azokban a percekben, az életben először, és valószínűleg utoljára is, nem csak én nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. A velem szemben álló, aki azért látszólag kényelmetlenül érezte magát az öltönybe, időnként még levegőt is elfelejtett venni. Ajkai minduntalan résnyire nyíltak – ám egy hang se hagyta el őket. Perc, esetleg kettő is volt, míg szerencsétlen mivoltunkkal álltunk egymással szemben, szüntelen nézve a másikat.

Ő szólalt meg ismét elsőnek. Rekedtes hangja betöltötte a néma csendet, ami kitöltötte a köztünk lévő levegőt, ami már-már forró volt, mégis fagyos.

 - Gyönyörű vagy.

27. rész

Hétfőn délben a megszokott étkezdében ültünk egymással szemben Seol Hi-vel. Az idő zord volt és borongós. Elérkezett az október. Hivatalosan is beköszöntött az ősz, az esős hetek első napja, a hideg december felvezetője.

Mindig is utáltam ezt az évszakot. Az elmúlás időszaka volt, amikor tudta az ember, hogy valami változás fog bekövetkezni. Valami rossznak a változása. A fák zöld pompáját, az ég fénylő kékségét felváltja a kopasz faágak és a szürke felhők látványa. A rövidnadrágot hosszúra cseréljük, a pólót pulóverre, s kabátra. Rövidebbek a nappalok, hosszabbak az éjszakák. Fagyos a világ, fagyos a szív.

Természetesen boldognak kellett volna lennem, hisz az őszt egy meleg kézzel az enyémen átvészelem. Még se tudtam örülni neki. Szombat este óta, miután igent mondtam Jeong Guk ajánlatának, hogy a barátnője lehessek, nem voltam boldog. Tisztába voltam vele azóta is, hogy ez volt a legjobb döntés számomra, de nem voltam képes önfeledten örülni. Csak az mosolyogtatott, amikor Jeong Guk milliónyi apró dologgal fejezte ki irántam szeretetét. A hosszúra sikeredett búcsúzása, az elalvás előtti sms-e, vagy akár reggeli, na meg érdeklődése hogylétem felöl. Negyvennyolc óra sem telt el az esemény óta, de azt tisztán észre lehetett venni rajta, hogy ez mennyire megváltoztatta. Volt egy-két beszólása, azt a szokását gondosan megőrizte, ám kedvessége még inkább jelen volt. Mintha csak bizonyítani szeretne számomra. Bár jobban belegondolva saját maga számára is. S persze valahol legbelül ott bujkált a félelme. Mert miért lehetne száz százalékig biztos a dologban, amikor én magam sem vagyok?

De miért is nem?

 - Sms-ed érkezett Cho Hee. – Bökött meg hosszú műkörmével Seol Hi. Megráztam fejemet, hogy valamelyest visszatérjek a valóságba, elszakadva gondolataimtól, és aztán néztem csak a velem szemben ülő lányra. Boldogság sugárzott az arcáról, s minden mozdulatáról. Mindez pedig Min Jae-nek volt köszönhető. – Sms. – Biccentett fejével a fehér készülékem felé, ami az asztalon pihent a tálcám mellett.

A telefonhoz nyúlva ösztönösen oldottam fel a képernyőzárat, majd nyitottam meg az üzenetet. Nem kellett megnéznem a feladót, a nélkül is tudtam, hogy kitől érkezett.

„Ha ebédelsz, akkor jó étvágyat kívánok hozzá! Ha gondolod, este gyere át. Szeretlek!”

Újra és újra elolvastam az üzenetet, várva valamiféle örömre, ám elmaradt. Sokadik alkalommal se éreztem kitörő boldogságot, ezért inkább lezárva a képernyőt, ismét az ebédem fölé hajoltam. Amúgy is. Inkább éhes voltam, mint szerelmes.

 - A jövő héten esedékes bálra eljöttök Jeong Gukkal? – kérdezte meg hatalmas mosollyal az arcán Seol Hi. Előtte nem tudtam titkolni a párkapcsolatomat, szinte a levegőben kiszagolta a változást – na meg persze Jeong Guk parfümjének illatát. Vasárnap dél óta, mikor is kiderítette a dolgot, pedig minden egyes alkalommal vigyorognia kellett, amikor kiejtette Jeong Guk nevét a száján.

 - Milyen bál? – kérdésem alig volt kivehető a számban lévő sszambap miatt. Seol Hi felemelve bal szemöldökét nézett vissza rám kérdőn. Gondosan megrágva a számban lévő hatalmas falatot, majd azt lenyelve, újra ismételtem kérdésemet. – Milyen bál?

 - Minek jársz te ide, ha még ezt sem tudod megjegyezni? – Morrant fel hangosan barátnőm a tudatlanságomon. Pedig igazán megszokhatta volna már, hogy engem ezek az események egyáltalán nem dobnak fel. Sőt mi több. A hideg borsódzik a hátamon tőlük. – Tavaly is ugyanúgy volt őszi bál, ha nem tudtál volna róla te tudatlan liba. Nem hiszem el, hogy erre se voltál képes, hogy ezt megjegyezd. Már hetekkel ezelőtt elkezdtem neked róla mesélni, na meg arról, hogy én meg Min Jae együtt megyünk, te meg…

 - Nyugodj már meg! – Szakítottam félbe Seol Hi elég hosszúnak ígérkező monológját. Tudtam, hogyha egyszer elkezdi, akkor estig hallgathatnám a véleményét, az ostoba terveit és az én alázásomat. Erre meg egyáltalán nem volt szükségem. Soha nem is volt, és nem is lesz. – Kezdjük ott, hogy rád a kutya se figyel, ha elkezdesz pofázni, má… - A mondat további részét egy hangos jajgatással szakítottam félbe, ugyan is barátnőm éles körmeivel a karomba csípett. – Au! – Nyúltam az érintett területhez, enyhítve fájdalmamat a simogatással. – Azt akartam volna mondani, hogy bezzeg, amikor nem voltam még együtt Jeong Gukkal, akkor nem is érdekelt volna, hogy megyek-e. De most már, hogy szerinted végre van barátom, rögtön fontos lett, nem?

 - Hát te hülye vagy Cho Hee! – Csattant fel élesen Seol Hi. – Mert szerinted én, csak akkor veszlek számításba, mi? Nem ráncigáltalak volna el, mi? – Beszéd közben megragadta a tálcáját, majd erősen szorítva ujjai közt a műanyag anyagot, felállt a helyéről. – Megyek előadásra. Aztán meg Min Jaevel leszek. – Nézett le ülő mivoltomra haragos tekintettel.

Soha nem nézett még így rám, így nem tudtam mire vélni nézését. Mert tetteivel már fejezte ki haragját irántam, ami röpke percek után elmúlt, de azokban a percekben, ahogy engem nézett sötét íriszeivel, félelmet éreztem. Nem is a nézése volt az, amitől oly annyira megijedtem, inkább, hogy ebből komoly következmények lesznek. Hiszen nagyon feldühíthettem, ha képes így nézni rám.

 - Később találkozunk. – mondta semleges hangszínnel, majd még mindig az ujjai közt szorongatott műanyag tálcával a kezében elsétált.

Meglepetten ültem továbbra is a helyemen. Nézve egyre távolodó alakját, ahogy kisétál az étkezdéből, s balra lefordulva az egyetemre siet, egyre magányosabban kezdtem érezni magam. Magányos, érthetetlen és csalódott voltam egyszerre. Hisz én szúrtam el az egészet. Én kezdtem el ostoba képzeteket kitalálni, majd hozzávágni. Alaptalan dolgokkal vádoltam meg, ezzel elrontva az aznapi napot. Vagy lehet az elkövetkezendőket is?

Hosszú perceken keresztül ültem még ott egymagam, bámulva kifelé az üvegajtón. A valóságba a telefonom segített visszatérni, ugyanis hívásom érkezett. Nem is akárhonnan. A gyakorlati helyemről. Ahogy megpillantottam a számot a kijelzőn, a szívem hatalmasat dobbant. HoSeok miatt hívnak? Biztosan. De miért? Megtudta, hogy összejöttem Jeong Gukkal, és nem akarja, hogy oda járjak? Soha többé nem akar már látni?

Kérdések ezrei kavarogtak zavaros elmémbe, s a telefont is elfelejtettem majdnem felvenni. Az utolsó pillanatban nyúltam a készülék után és húztam el a zöld jelzésen az ujjam.

 - Igen? – Szóltam bele halk, már-már félelemtől reszkető hangon.

 - Kim Cho Hee kisasszony? – A vonal túlsó végén az igazgató kellemes hangja csengett vissza a fülembe. Halkan kifújva a levegőt válaszoltam egy igennel. – Tájékoztatni szeretném Önt, hogy a pénteki gyakorlatra nem kell bejönni, hiszen a beteg, Jung HoSeok a délelőtt folyamán belázasodott, valószínűleg elkapott valami vírust, és figyelembe véve Önt, nem szeretnénk, hogy elkapja.

 - De ugye rendbe fog jönni? – kérdeztem meg aggodalommal teli hangon. Nem értettem miért aggódom HoSeok iránt ennyire, hiszen csak egy egyszerű vírusról van szó. Mégis. Aggódtam érte. Nagyon is.

 - Természetesen. – válaszolt nyugodt hangon az igazgató. – Örömmel hallom, hogy a múltkor sikerült megbeszélniük a problémát, és hogy a kapcsolatuk ennyire jóra fordult. HoSeok úrnak lehet még esélye arra is, hogy a karácsonyt már otthon töltse. Ez pedig Önnek köszönhető. – Melegséggel a hangjában mondta a szavakat. Melegség? Melegség mérhetetlen hálával keveredve. De ha tudná, hogy én tényleg nem tettem ezért semmit, nem nekem köszönhető HoSeok sikere…

 - Örömmel hallom. – Mosolyodtam el halványan.

***

Majdnem két hét telt el az étkezdés incidens óta.

Seol Hi-vel a kapcsolatunk továbbra is fagyos maradt. Néhány szónál nem váltottunk többet, s a lehető legkevesebb időt töltötte a szobánkban. Inkább Min Jae társaságát élvezte, rendszerint ott is aludt. Az elmúlt két napban pedig nem is láttam egyáltalán. Még előadásra se ment be.

Péntek reggel volt aznap. A régóta látott épület előtt álltam, kezemben egy boltból vásárolt, eléggé műanyag ízű süteménnyel. Egyáltalán nem szerettem azt a terméket, túlságosan is gejlnek éreztem, de reménykedtem benne, hogy HoSeok, akit a pados incidens óta nem láttam, szeretni fogja.

Kifújva a tüdőmből az összes levegőt, majd mélyet lélegezve, beszippantva az októberi hideget, ujjaim közt megszorítva a zacskót, indultam az ismerős kapu felé. Belépve az épületbe biccentettem a portásnak, aki valószínűleg már elfelejthette, hogy én kivagyok, mert hunyorítva nézte meg a kezemben lévő kártyát, ami feljogosított a belépésre. Aznap kivételesen nem a lifttel mentem fel az utolsó, azaz ötödik emeltre, hanem a lépcsőt választva lassítottam érkezésemet a rég nem látott szoba felé. Valahol mélyen legbelül persze vágytam arra, hogy láthassam a fekete haját, hófehér bőrét, telt ajkait, amik mézédesen csókolnak, és…

Állj le Cho Hee!

Ujjaim épen hogy megérintették a hideg kilincset, a telefon hangosan pityeget egyet, ezzel jelezvén, hogy sms érkezett. Megszakítva az elkezdett mozdulatot, előhalásztam a készüléket a zsebemből, s azonnal megnéztem az üzenet tartalmát, amit nem mellesleg Jeong Guk küldött számomra. Csak ő képes egy nap hatezer sms-t írni a semmiről…

„Fontos családi ügy jött közbe, haza kell sürgősen utaznom a hétvégére. Később felhívlak! Sajnálom, hogy ilyen hirtelen, és most, na meg hogy a bál holnap lesz, így nem tudunk együtt menni… De majd kárpótollak! Szeretlek!”

Megkönnyebbültem-e vagy sem? Nem tudnám megmondani. Őszintén szólva azt se tudnám megmondani, hogy mit éreztem akkor. Csak zsebre raktam a készüléket, s lenyomva a kilincset, léptem be a szobába.

Ott feküdt az ágyon.

Sötét íriszei mivoltomat fürkészték. Fekete haja kócosan lógott a szemében, de így is tökéletesen láttam őket. Ajkai halovány mosolyra húzódtak, akárcsak az enyémek, ahogy megpillantottam ágyon fekvő alakját. Gyorsan felült, hogy még jobban szemügyre tudjon venni. Fehér, szakadt pólója ismét szabad kilátást adott kulcscsontjára, akárcsak a múltkor, s tekintetem ösztönösen odatévedt. Majd a dús ajkaira, ami…

 - Azt hittem sose jössz már. – Törte meg a köztünk lévő csendet hangjával. Ami megvető volt. Akárcsak első alkalommal.

 - Ja, kösz, én is örülök neked. – Próbáltam én is hasonló hangsúlyt kiadni torkom közül, mint ő, de szánalmasnak hatott próbálkozásom. Béna nyekergés volt csak, ráadásul bele is pirultam a gondolataimba. Bassza meg!

 - Mi újság? – Szólalt meg ismét. Ezúttal lágyabb hangon.

 - Holnap este eljössz velem a bálra? – Szaladt ki ajkaim közül kérdésem, amit igazából át se gondoltam. Ösztönösen tört fel torkomon, s valóság, jobban mondva hang formájában távozott ajkaim közül.

26. rész

-HoSeok-

Meglepetten nézte padon ülő alakomat. Valószínűleg nem akarta elhinni a tényt, ami a szeme elé tárult, hogy már pedig tényleg én vagyok az, aki visszanéz rá. Percek múlásával, ahogy láttam, hogy egy tapodtat sem fog mozdulni, nem hogy megszólalni, na meg mellé még fázik is, mert csak egy vékony pulóvert volt képes felvenni, felálltam a padról. Elé lépve kivettem az ujjai közt szorongatott utazótáskák fogantyúját, majd lerakva azokat magam mellé, a pad felé vezettem mivoltát, hogy leülhessen.

 - Mondtam, hogy gyere gyakorlatra. – Törtem meg a köztünk uralkodó csendet komor hangommal.

Megrázta a fejét, de válasz nem hangzott el ajkai közül.

 - Miért nem jöttél? – kérdésemmel, ami már lágyabb hangon szaladt ki számon, ismét megtörtem az újabb csendet. – Vártalak egész nap, te meg nem jöttél.

 - Mondtam, hogy többet nem megyek… - Halkan, suttogva válaszolt. Vajon mitől fél ennyire? Még mindig tőlem?

 - Amikor viszonoztad a csókot nem tűnt úgy. – Kaján vigyorra húzva ajkaimat néztem rá, s az arcát elöntő pírra, amit hajával oly esetlen módon próbált eltakarni. Mosolyra késztetett cselekedete, hisz valami oknál fogva aranyosnak hatott tőle, ezért is nyúltam ösztönösen arcához, hogy haját elsöpörjem onnan. Ennek ellenére ezután következő mondatom nem erről árulkodott. – Nincs azzal baj, hogy bejövök neked…

 - Hihetetlen vagy! – Kezemet egy erős mozdulattal lökte el arcától.

 - Pedig nekem is… - Nem tudtam befejezni mondatomat. A már messziről hallatszó hang, ami nevét formálta, megzavart ebbe. Igazából örültem is, hogy meg lettem akadályozva a mondat további részének kimondásába. Hazugság lett volna úgyis.

Cho Hee hátrafordult, hogy a nevét kiabáló alakra nézhessen. Nem láttam tisztán arcát, de apró mozdulataiból könnyedén leszűrtem, hogy meglepődött a kiabáló mivoltán. Kíváncsiságomat kielégítve, hogy mégis kicsoda a hang forrása, tekintetemet ugyanarra fordítottam, amerre Cho Hee is nézett.

Meglepetten vettem észre Jeong Guk felénk sétáló alakját. Arcára másodpercek alatt kiült döbbenete, hogy engem is ott talál, ahol Cho Hee-t. Nem is közeledett tovább a lányhoz, alig három-négy méterre állt meg tőlünk megrökönyödve. Ahogy gondoltam, az elmúlt másfél évben nem változott semmit. Tettei, s arca összes mimikája elárulja minden érzelmét.

Mint aki észre se vette volna a megjelenő harmadik személyt, úgy fordultam vissza Cho Hee felé. Arcommal próbáltam semlegességet mutatni a helyzet iránt, ám valószínűleg tekintetem nem erről árulkodott. Mindenestre a csevegést próbáltam a helyzethez mérten a legkulturáltabban folytatni. Már amennyire az tőlem sikerült.

 - Látom, az udvarlód is megérkezett.

 - Nem az udvarlóm… - Cho Hee összepréselt ajkai közül sziszegte három szavas mondatát.

 - Ő is tudja? – Meglepő módon mosollyal az arcomon néztem végig Jungkook alakján, aki Cho Hee mellé ült le szorosan. S hiába volt arcomon mosoly, belül a düh járt át. – Vagy feleslegesen próbálkozik? – Nevettem fel egészen halkan.

 - Az elvonóról kiengedik az embereket? – kérdezett vissza Jeong Guk, diadalittas mosollyal az arcán. Istenem, annyira gyerek még. Semmit se változott Jin halála óta.

Jungkook mondata után lezajlott párbeszéd a végére egészen eldurvult, Cho Hee legnagyobb meglepetésére. Igazából én se értettem ezt a feszült légkört, ami köztem és Jeong Guk közt alakult ki másodpercek alatt, de Cho Hee jelenléte, meg már a létezése is nagy szerepet játszott ebben. Jobban belegondolva nem ok nélkül viselkedtünk mi így egymással, de azokban a percekben csak Jeong Guk számára volt teljesen tiszta. Érzései a lány iránt nyilván valóak voltak, lerítt róla, hogy halálosan szerelmes a mellette ülőbe, bennem meg az ellenfelet látja, aki szintén kapcsolatba áll a lánnyal. S a beszélgetés hiába indult a kettőnk helyzetéről – már ha lehet azt úgy nevezni, hogy egymást szidtuk – a végére már akarva-akaratlanul is Kim Cho Hee lett a téma. Mintha ott se lett volna köztünk. Mintha padon ülő mivolta nem is létezett volna azokban a percekben.

 - Ezt vegyem úgy, hogy bepróbálkozol? – Állt fel Jeong Guk. Ujjai görcsösen belekapaszkodtak a fa hideg deszkáiba. Alsó ajkát beszívva próbálta visszafojtani egyre növekvő dühét, ami kezdte átjárni testét.

 - Ki mondta, hogy nem próbálkoztam már be? – Nevettem fel hangosan, meglátva a velem srégen ülő reakcióját az előbb elhangzott mondatomra.

 - Igaz ez Cho Hee? – Fordította fejét az említett lány felé, aki látszólag meg se bírt szólalni. Látva rajta a kétségbeesést, hogy nem akarja a mellette állónak bevallani a kétszer is elcsattant csókunkat, válaszoltam helyette.

 - Miért vallaná be, ha igaz is volna?

 - Ugyan miért kellene neki egy drogos faszkalap? – Ordította el magát, ahogy meghallotta válaszomat. Mondata, amit valószínűleg csak az ideg vezérelt mégis nyomban felidegesített. Követve előbbi tettét, én is felálltam, hogy ujjaim szintén a padot szorítsák görcsösen, miközben izmaim ugyanúgy megfeszültek, akárcsak az övéi.

 - Te… - Sziszegtem összepréselt ajkaim közül. – Miből gondolod, hogy én, aki régen drogoztam, nem-e tudnék több mindent megadni számára, mint te? Anyuci apuci majd fizeti neked?

 - Jobbal nem tudsz visszavágni csak ezzel?

 - Mert ez a drogos dolog olyan menő beszólás lett volna, nem?

 - Inkább anyuci apuci fizessen nekem bármit, minthogy drogozzak!

 - Azt hittem barátok voltunk. – Egy határozott mozdulattal löktem el magamat az asztaltól. – Megtarthatod a kis csajt. Csak szólj neki, hogy jövő héten jöjjön gyakorlatra. - Pillantottam felé, meglátva tehetetlen mivoltát.

Ahogy ott ült, s engem nézett azokkal a hatalmas barna szemekkel, nem tudtam mit mondani. Hogyan is lehetnék rá képes? Hisz Jungkook, aki egyre jobban forrt a dühtől, amit okoztam neki, annyival jobb lehetőség volna számára. Mit gondoltam mikor ide jöttem? Hát hülye vagyok én? Minden bizonnyal…

 - Pénteken megyek… - Ajkai közül, amik mindennél jobban csábítottak már azóta, hogy észrevette mivoltomat a padnál, alig hallhatóan hangzottak szavai. 

 - De ha Jeong Guk barátnője leszel, akkor nem kell. Nem akarom megzavarni a kis idillt, amit kitalált a fejében, csak mert drogoztam. – A szavak meglepően könnyen hagyták el számat. Mintha mi se történt volna.

 - Mondtam… Megyek… - Sóhajtott fel. Ezek után miért szeretne még velem találkozni? Hát ott van neki Jungkook.

 - Csak ennyit szerettem volna. Szia. – S már ott se voltam.

Egy határozott mozdulattal fordultam meg, majd indultam sietős léptekkel ugyanarra, amerről jöttem. Nem voltam képes újra rá nézni. Látni azt a szempárt, ami fájóan nézett vissza rám minden egyes szavam után. Pedig nem szabadna így néznie rám! Nem lehetne semmit se éreznie irántam! Még barátságot sem…

Száz métert tettem csak meg. Nem bírtam tovább. Kénytelen voltam megfordulni, meggyőződni arról, hogy ott hagyva a hűvös padot felment a meleg szobába. S épp akkor indult el. Jeong Guk megragadta kezét, mellyel felsegítette a padról. Visszavitte. Oda, ahova tartozott. Ahova mindig is tartozni fog.

Kezeimet a zsebembe mélyesztve álltam még ott perceken keresztül. Hiába néztem az ablakokat, melyik kapcsolódik fel, jelezvén, hogy azaz ő szobája, nem tudtam rájönni. Lehet fel se kapcsolta a lámpát, sötétben egymásnak estek? Egyáltalán miért gondolok én ilyenekre? Nem rám vall…

Hangosan felsóhajtottam. Kénytelen voltam rájönni, hogy csak az időmet pocsékolom azzal, hogy nézem az ablakokat, olyasmiben reménykedve, ami soha nem fog megtörténni. Meg amúgy is. Az idő pillanatok alatt hűvösebb lett.

Lassú léptekkel indultam vissza az elvonó felé. Szerencsémre vagy sem, alig néhány utcányira volt található a kollégiumtól, legrosszabb esetben is húsz perc sétát vett volna igénybe, nekem mégis majd negyven perc kellett ahhoz, hogy a kerítés előtt megálljak. Nem mentem be, csak a hideg vasnak támaszkodtam háttal. Egyetlen egy járókelő sem járt az utcán, egyedül voltam ott. Én és a gondolataim. Azok a fránya gondolataim, amik hol azon jártak, hogy Cho Hee és Jungkook mit művelhet kettesben egy szobában. Vagy van szobatársa? És ha Jungkook az? De ezeket a gondolatokat félbeszakította az elém villanó kép, ahogy ott állt velem szemben hétfő délelőtt az irodában, miközben szaporán vette a levegőt, s a durva szavakat vágta hozzám. Nem zavartak elhangzott mondatai. Miért is zavart volna? Tényleg szánalmas módon viselkedtem, mióta belépett az életemben azon a péntek reggelen. Legszánalmasabb azonban mégis csak akkor lettem, amikor megtudtam, hogy Jeong Gukhoz köze van, én pedig foggal-körömmel kezdtem kapaszkodni utána, hogy megszerezzem magamnak. Még arra is képes voltam, hogy megcsókoljam. Őt, aki fél tőlem, mint a tűztől. Azt a lányt, aki legjobb barátom húga, az a személy, aki a lehető legjobbat érdemel. Nem egy olyan embert, mint én. Aki csak dobálja kénye-kedve szerint.

 - Miért foglalkozok még vele? – Sóhajtottam fel. Ujjaimmal orrnyergemet dörzsöltem, mintegy tisztulást várva ettől a mozdulattól, hogy elmémet újra a semmi töltse ki. Ne Cho Hee. – Miért gondolok rá folyton?

Már nem csak hátam támaszkodott a kerítésnek, hanem fejem is. Éreztem, hogy szép lassan minden erő kiszáll belőlem, míg elmém felett teljesen úrrá lesz az önzés, a düh, féltékenység és a rettegés. Miért nem vagyok képes arra, hogy elé álljak és megkérdezzem tőle, hogy zavarja-e, hogy drogoztam? Ennyire félnék a választól? Mi rossz történhetne? Maximum azt mondja, hogy igen. Végül is kinek tetszene egy drogos srác? Ki szeretne jóba lenni egy olyannal? Senki…

Újabb hangos sóhaj szaladt ki ajkaim közül. Már-már elvesztem az érzelmi kavalkádba, ami a percek múlásával egyre csak erősödött. Nem tudtam mit tegyek, mire gondoljak. Vagy csak simán emlékezzek vissza a csókra hétfő délelőttről? Amit viszonzott. Nem is akárhogyan…

Végigfutott a hideg gerincem mentén. Lehunyt szemmel, halk sóhaj kíséretében fájóan valóságosan elevenedett fel bennem ajkai érintése. Azok a puha ajkak, amik követelik, hogy állandóan kóstolgassam őket. Hogy ajkaimmal birtokba vegyem őket, uraljam felettük az irányítást, elgyengítve a lányt, aki ujjaival mégis oly szenvedéllyel kapaszkodik pólómba, míg egészen apró nyögések szakadnak fel torkából. Uralma alá veszi az embert. Megfosztja minden józan eszétől, képtelen lesz a gondolkodásra. Ösztönöket kezd követni az áldozat, míg egyre többet és többet követel. Rabul ejtő. Kívánatos. Fájdalmasan gyönyörű. Olyan, aki kell nekem.

Határozott mozdulattal löktem el elgyengült testemet a kerítéstől. Kezeim ismét a farmerem zsebében találtak helyet, miután kapucnimat a fejemre húztam. Nem bírtam tovább ott maradni a kerítés mellett, behunyt szemekkel, míg minden gondolatomat Cho Hee tölti ki. Muszáj voltam sietős léptekkel visszamenni a szobámba, magamra zárni az ajtót, és az ágyon fekve behunyt szemekkel nem gondolni semmire. Arra volt szükségem, és semmi másra.

Napok teltek el így, hogy próbáltam a lányt kizárni elmémből. Napközben sikerült is elterelni gondolataimat róla, de éjszaka, álmaimban minduntalan jelen volt. Nem tudtam mire vélni, képtelen voltam rá. Hisz az, aki napközben szinte eszembe se jut, miért jelenik meg az álmomban?

Talán ez taszított betegségbe is. Nem tudom. Nem mintha nem volna mindegy amúgy. Lázas lettem, lebetegedtem. Nem kell ilyenkor semmi rosszra gondolni. Ugyebár?

De amikor az igazgató kijelentette, hogy azon a héten, pénteken Kim Cho Hee kisasszony nem tesz nálam látogatást, valami oknál fogva rossz érzéssel töltött el. Vártam vagy sem az azt követő pénteken, nem is tudom. Ha hazudok magamnak más a válasz, mintha igazat mondanék. Ám egy a lényeg. Hosszú, nagyon hosszú napokat éltem meg addig. Mintha ólomlábakon járt volna az idő.

Hideg, csípős október reggel volt aznap. Természetesen késett, mert hát miért is lett volna pontos? Kezében egy szatyrot szorongatott, ami valószínűleg valami szar bolti sütit tartalmazott, amit igazából ki nem állhattam, de hát úgy voltam vele, hogy majd előadom a kedvéért, hogy mennyire szeretem. Ha már minduntalan elbaszom a hangulatot kettőnk közt.

Barna szemei, amik gyönyörűen csillogva néztek engem, szinte rabul ejtettek. Próbáltam türtőztetni magam és nem szakadatlan figyelni őket, de képtelen voltam rá. Percek kellettek ahhoz, hogy elszakadjak a szempártól, és semleges hangon megszólaljak. Már ha lehet semleges hangnak nevezni a megvető hangsúlyt.

 - Azt hittem sose jössz már.

 - Ja, kösz, én is örülök neked. – Megmosolyogtatott szánalmasnak ható próbálkozása, ahogy a hangsúlyomat akarta utánozni.

 - Mi újság? – kérdeztem, immár lágyabb hangsúllyal.

De nem válaszolt. Kérdezett. Valami meglepőt.

 - Holnap este eljössz velem a bálra?