33. rész

-Tae Hyung-

A reggeli nyári záporhoz képest délben már verőfényes napsütésben sétáltam. Meleg volt, még az a kevés ruhadarab is zavaró volt, amit épp viseltem. Ujjaim közt szorongatott jégkrém egyre inkább kezdte elveszteni formáját, és bár szívem szerint megettem volna, még se tehettem meg. Vagyis hát megtehettem volna, de akkor a szándék, hogy annak adjam, akinek szeretném, nem valósulna meg. Nem mintha szerintem nagy jelentőséget tulajdonítana amúgy neki…

Barátom néhány lépéssel járt előttem, így csak a hátát láttam mindvégig. Gyorsasága természetesen annak volt betudható, hogy előző éjszaka velem ellentétben nem rúgott be. Vagy legalábbis nem annyira, mint én, vagy a többiek. Ahhoz képest, hogy kiskorú vagyok, én fogyasztom a legtöbb alkoholt. Jól van ez így?

 - Megérkeztünk. – Állt meg az ismerős ház előtt. Nem egyszer kísértem már el eddig, de az épületbe még soha se tettem be a lábam, ezért izzadó tenyérrel, gombóccal a torkomban s gyermeki izgalommal léptem be a bejárati ajtón.

 - Azt a kurva eget… - Tátottam hatalmasra számat, ahogy végigpillantottam a modern, mégis családias berendezésen. Tudtam mindig is, hogy pénzesek, na de hogy ennyire?

 - Semmi érdekes nincs nálunk. – Eresztett felém egy mosolyt, ahogy elsétált mellettem, kivéve az ujjaim közt szorongatott jégkrémet. – Cho Hee! – Kiáltotta el a jégkrém tulajdonosának nevét. Jobban mondva a húgáét.

Heten voltunk barátok. Hosszú évek óta, annak ellenére, hogy sokunk nem egy településen élt, ennek ellenére mégis mindannyian Szöulba találkoztunk a másikkal, majd költöztünk végezetül oda.

A tény, hogy Kim Seok Jin nem egyedüli gyermek, és van egy húga, soha sem volt titok előttünk. Az életkora már annál inkább. Na meg a kiléte. Soha nem láttuk még a titokzatos lányt, Jin mindig is rejtegette előlünk. Egy ideig nem értettem meg hogy miért, de amikor kezdtünk férfiak módjára gondolkozni, és végignéztem Jimin meg Suga csajozásán, rögtön rájöttem, hogy miért félti. Ebből tudtam csak azt leszűrni, hogy lehet nincs olyan idős, mint én, de mindenesetre egy bomba nőről van szó. Jobban mondva bomba tiniről.

 - A húgod még alszik. – Jin édesanyja lépett be hozzánk, a nappaliba, hogy megölelje fiát, és tájékoztassa a tényről, hogy az említett személlyel mi a helyzet. – Gondolom te Jin barátja vagy. – Mosolygott rám kedvesen, ahogy elengedve fiát, felém sétált. Engedelmesen meghajoltam. – Nem ebédelsz velünk? Lassan kész is lesz.

 - Szívesen. – Hajoltam meg újra. Mindent megadtam volna egy kiadós ebédért, hisz a reggeli rámen már akkor se csillapította az éhségemet.

 - Foglaljatok helyet az ebédlőbe, én addig felkeltem azt a lusta lányt. – mondta még mindig mosolyogva, majd felindult az emeletre, ahol vélhetőleg Cho Hee szobája volt található.

 - Mennyi idős a húgod? – kérdeztem meg Jint, miután helyet foglaltam mellette az ebédlőasztalnál.

 - Tizenhat. Kookieval egyidős. – válaszolt készségesen, ámbár kétkedő kifejezéssel az arcán.

 - Akkor tehát fiatalabb, mint én?

 - Majdnem egy évvel. – Mosolyodott el végül. – Ő is decemberben született, csak néhány nappal hamarabb. 22.-én.

Szeretet teljesen beszélt a számomra addig még idegen lányról. Azt mindig is tudtam, hogy szereti a kishúgát, s hogy bármit megtenne érte, de azokban a percekben még inkább azt éreztem. Láttam rajta azt a feltétel nélküli szeretet, szemei csillogását és a halovány mosolyt ajkai szegletében.

 - Szia! – Ugrott hirtelen Jin nyakába az említett személy. Karjaival átölelte a fiú vállait, és arcába hulló haja ellenére is láttam, hogy széles mosollyal az arcán fúrja fejét a nyakába. Jin hangos kacajjal köszöntötte a lányt, aki percek elteltével engedte csak el testvérét, hogy helyet foglalhasson aztán végül. – Hello. – Hagyta el ajkát a tömör köszönés, ahogy vetett rám egy pillantást. – Ma este már itthon maradsz? – Nézett ismét testvérére.

Gyönyörű volt. Barna szeme hiába volt még álomittas, a megmagyarázhatatlan csillogás, ami még elképesztőbbé varázsolta, jelen volt íriszeibe. A csillagok eltörpülhettek a két szempár mellett. Tökéletesen beleillett arcának finom vonalaiba, haja barna hullámaiba. A szakadt póló, amit viselt, még az is elragadó volt rajta, s kiemelte válla törékenységét, nyaka puha bőrét. Másodpercek alatt bűvölt el, majd lett világos számomra, hogy Jin miért nem mutatja be nekünk. Nemcsak a fiúktól féltette, hanem az egész világtól. Szerette, mint a húgát, de úgy vigyázott rá, mint a világ legértékesebb gyémántjára. Óvta mindentől, amitől csak tehette.

 - Kikísérem V-t a vonatállomásra, aztán este csak a tied vagyok. – válaszolt végül Jin a húgának, aki kíváncsi tekintette fürkészte addig is bátyját.

 - Kitalálok oda egymagam is, nem… - Mielőtt befejezhettem volna mondandómat, Cho Hee a szavaimba vágott.

 - Anya, mi lesz az ebéd?

Nem hogy a szavaim a torkomon akadtak, de egy másodpercre még a gondolataim is megálltak. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy Jin húga totálisan semmibe vesz engem. Mintha ott se lennék.

 - Ne is foglalkozz vele. – Eresztett felém egy biztató mosolyt Jin, meglátva döbbenetemet. – Nem az a barátkozós típus.

S tényleg nem volt az. Jinen kívül csak az anyjával váltott néhány szót, engem észre se vett. Vagy csak nem akart. Így amikor fél óra elteltével befejeztük az ebédet, szó nélkül állt fel az asztaltól, hogy visszamenjen az emeleti szobájába. Jin mentve húga bunkósságát felajánlotta anyjának, hogy elmosogat, de az hallani se akart róla, s ezt kihasználva, hogy visszatér a házimunkába, el is köszöntem tőle. Természetesen jött a szokásos dumával, hogy szeretettel vár újra ebédre.

A félkettes vonattal mentem aztán vissza Szöulba, ahol a közös kis lakásunkba már vártak a többiek. S hiába szerettek volna beszámolót hallani Jin húgáról – mivel biztosak voltak benne száz százalékig, hogy találkozni fogok vele –, csak este tértem oda vissza. A napomat egy játékterembe töltöttem, hódolva ennek az ostoba szenvedélyemnek.

 - Na? – Hangzott el a kérdés Jimin száján, amint beléptem a lepukkant lakásba. Körbenéztem a társaságon, s meg kellett állapítanom, hogy mind az öten ott vártak engem a nappaliban.

 - Semmi érdekes nem volt. Pénzesek, elég fullos házban élnek. – Dőltem le HoSeok és Jungkook közé a kanapéra. – Az anyja elhívott ebédelni, istenien főz! – Sóhajtottam fel, felidézve magamban az étel remek ízét. – Találkoztam a húgával is.

 - Milyen a lány? – kérdezte izgatottan Suga. Már meg se lepett, hogy pont ettől a két embertől hangzanak el a kérdések.

 - Egyáltalán nem barátságos. Vagyis nem az a barátságos típus, de Jint rajongásig imádja. Kookieval egyidős, tehát Suga… - Néztem az említettre. – Hozzád képest elég fiatal. Te le is pattanhatsz róla.

 - Faszkalap! – Hatalmas csattanás kíséretében csapott egy nagyot a combomra, amit csak ajkaim között kiszűrődő halk jajgatással nyugtáztam.

 - Kinézetre milyen? – Jött az újabb kérdés, ezúttal Namjoon száját elhagyva.

 - Gyönyörű lány! – Sóhajtottam fel ismét. – Alacsony termetű, hozzá képest még Jimin is égig meszelő…

 - Te mekkora egy fasz vagy ma V! -  Ordított fel a barna hajú, aki nem alkalmazott rajtam testi fájdalmat, inkább sértődötten keresztbe fonta karjait a mellkasa előtt és egy fújtatás kíséretében dőlt a falnak.

 - Szoktunk viccelni, hogy Jin mennyire szépfiú, meg lánynak is szép lenne… Most képzeljétek el őt egy tizenhat éves lánynak, hatalmas barna szemekkel, alacsonyan, hosszú barna hullámos hajjal, hófehér puha bőrrel és kellőképp nagy szexi ajkakkal.

 - Már értem miért nem fogjuk mi soha látni… - Ismerte be keserűen az igazságot a mellettem ülő Jungkook. Hátradőlve a kanapén, kinyújtott lábakkal ült ott, kezeit összekulcsolva, míg szemhéjait lehunyta. Végignézve arcán, azokban a percekben valamiért, azaz érzés fogott el, hogy ő biztos fog találkozni a lánnyal.

 - Pedig én bármit megadnék érte, hogy egyszer az életben találkozhassak vele… - A fájdalmasnak ható szavak immár HoSeok ajkait hagyták el. A srác, aki még nemrég mellettem ült a kanapén, már az előszoba irányába sétált, ahol magára kapta a cipőjét, majd megragadta a bejárati ajtónak a hideg kilincsét.

 - Hova mész? – kérdezte meg Suga, ezzel pedig lezártnak tekintettük a Jin húga témát.

 - Veszek sört. – válaszolt HoSeok, mire Suga is felpattant a földről, hogy felvegye cipőjét, és megkínálva a fekete hajút egy szál cigarettával, elinduljanak a közeli éjjelnappaliba.

 - Neked is van egy olyan érzésed, hogy fogjuk még látni Jin húgát? - kérdezte meg Namjoon, percek elteltével, amikor már csak ketten voltunk a nappaliban.

Bólintottam egyet.

32. rész

 - Kim Cho Hee? – kérdezte meg hatalmas mosolyra húzódó ajkakkal. Mi a fene van ezzel a tanévvel? Lassan egész Szöul ismerni fog?

 - Te ki vagy? – Gyors mozdulattal rántottam ki csuklómat ujjai egyre erősödő szorítása közül, ami örömében akár fájdalmassá is válhatott volna.

 - Kim Tae Hyung. – Válasza közben felállt a padról, és egy határozott mozdulattal rántotta testemet az övéhez, hogy karjai erős szorítása között tartsa meglepett mivoltomat.

 - Neked nem a börtönben kéne lenned?  - kérdeztem meg átgondolatlanul, meglepetten, s halva kérdésemet, ő maga is meglepődött. Kihasználva meglepettségét, gyengéden eltoltam magamtól alakját.

 - Tényleg olyan vagy, mint ahogy Kookie mesélte. – Vigyorgott rám másodpercekkel később, ahogy eltűnt arcáról a döbbenet.

 - Mit mesélt rólam az a szerencsecsomag? – Vontam fel kérdőn bal szemöldökömet, majd érzékelve, hogy immár elröhögi magát, erőtlenül a padra rogytam. Hangos sóhaj hagyta el kiszáradt ajkaimat.

 - Hogy eléggé nagy a szád. – válaszolt majd egy perc elteltével kérdésemre, azután helyet foglalt velem szemben. – Eleinte nem értettem, hogy szexuálisan érti-e vagy így… De most már legalább tudom!

 - Látom, te se vagy normálisabb. – Sóhajtottam fel újra. – Jin komolyan veletek barátkozott? Pedig olyan normális volt…

 - Igazából ő meg Nam, akit normálisnak lehet nevezni. Néha Suga-t is, de az eléggé ritka. Na de mesélj! – Dőlt előre a padon, már-már a képembe mászva. – Milyen Kook? Jól bánik veled? Minden rendben van köztetek?

 - Szerintem ezeket később is meg tudjátok beszélni. – Mintegy megváltás, úgy hasított végig Jeong Guk hangja az úrrá lévő bénító csendben. Tekintetemet a padnál álló fekete hajú mivoltára irányítottam, s haloványan viszonoztam mosolyát, amivel engem nézett. – De örömmel látom, hogy megismertétek egymást. – A velem szemben ülőre is rámosolygott, majd helyet foglalva mellettem, átkarolta vállamat. – Úgy gondoltam, hogy mivel nehéz héten vagy túl és holnap még gyakorlatra is mész… - Egy pillanatra megállt mondandójában, majd élesen beszívta ajkai közt a levegőt, amit hangos sóhaj kíséretében engedett aztán ki. Tae Hyung kíváncsi tekintettel figyelte a mellettem ülő reakcióját és mimikáját. – Ezért ketten elmegyünk valamerre V-vel, de ha már itt vagy megkérdezem, hogy van e kedved velünk tartani.

 - Milyen gyakorlatra jársz? – Vágta közbe kérdését Tae Hyung, megelőzve válaszadásomba. Bár mindegy. Amúgy is nemmel válaszoltam volna, azt meg egy fejrázással is ki tudom fejezni.

 - Elvonóra járok… - válaszoltam természetesen. Vagyis csak próbálkoztam. Amúgy se mindennapos egy elvonón töltött gyakorlat, másrészt meg a tényező, hogy kihez járok, eléggé nem volt mindennapi. Na, jó… inkább csak az érzéseim.

 - HoSeokhoz? – kérdezett rá, láthatólag naivan.

 - Ühm… - A hang egyszerre hagyta el torkunkat Jeong Gukkal. A kellemetlenségünket, meg a tényt, hogy nem akarunk erről beszélni, mintha megérezte volna a velünk szemben ülő, ezért vidám, már-már túlságosan életvidáman témát váltott.

 - Cho Hee menj nyugodtan pihenni, én elrabolom a lovagodat, és megiszunk valamit a közeli kocsmában. De ne aggódj, csak annyit, hogy utána este tudja használni a farkát! – Tae Hyung elnevette magát, miközben felállt a padról, míg Jeong Guk kínos mosollyal, és pipacspiros arccal gyengéd csókot lehelt ajkaimra, ezután követte a barna hajú barátját.

Percekkel később is a padon ültem. A levegő egyre hűvösebb lett, s a rajtam lévő őszi kabát egyáltalán nem segített melegen tartani. Fáztam. Ennek ellenére mégsem mentem fel a kollégiumi szobába, ahol meleg volt. Csak ültem ott továbbra is, szerencsétlennek hatott jelenséggel a mellettem elhaladók számára. Egy-két kósza pillantásból kiszűrtem, hogy egyáltalán nem tartanak épelméjűnek, sőt. Valakin látszott, hogy oda akar jönni hozzám, megnézni, hogy egyáltalán élek-e még. Talán annyira furcsa látvány nyújtok október végén, egy padon ülve?

Újabb percek teltek el, mire megmozdultam. Na, nem azért, mert meguntam a fagyoskodást. Csak átkutattam zsebeimet, majd a táskámat, a dugi cigim reményében. De persze nem találtam. Az éjjeliszekrényemen hagytam. Lehet jobb is…

Hangosan felsóhajtottam, mintegy nyugtázva a tényt, hogy kénytelen vagyok abbahagyni a fagyoskodást és erőt venni lelkileg fáradt testemen, hogy felvonszoljam magam a negyediken lévő kollégiumi szobámba.

 - Kérsz? – A hangot még nem is volt időm felismerni, máris képembe volt nyomva egy szál nikotinrúd, amire azokban a percekben égetően vágytam. Az ujjakra néztem, amik tartották a fehér szálat. Férfikéz volt.

Felemelve fejemet a tulajdonosára pillantottam. A zöld hajú, Min YoonGi, becenevén Suga ült velem szemben velem. Kérdő pillantással viszonoztam álmos, és valószínűleg részegséggel itatott barna tekintetét.

 - Kookie-t keresem. – válaszolt tömören fel nem tett kérdésemre. – Kérsz? – Ismételte meg kérdését.

 - Ühm… Igen. – Bólintottam félénken, s elvettem a fehér szálat. Alig egy perc elteltével pedig már elégedetten nyugtázta szervezetem, hogy nikotinhoz jutott. – Elment mellesleg.

 - És esetleg van lehetőség arra, hogy megvárjam a szobájában? Sürgős lenne beszélnem vele…

 - Miért nem hívod fel telefonon?

 - Még múltkor, amikor berúgtam, elhagytam a telefonom, azóta meg nem vettem újat. – Rántott könnyedén a vállán. Számára minden ilyen egyszerű, és semmit se komplikál túl? Vajon jó ez így neki?

 - Felhívjam neked? – Szaladt ki ajkaim közül ösztönösen a válasz, pedig egyáltalán nem akartam belekeveredni a kettejük dolgába. Annak ellenére se, hogy biztos voltam benne teljes mértékig, hogy rengeteg közöm van hozzá.

 - Nem muszáj. Elég, ha beengedsz a szobájába, ott megvárom. Amúgy is éhes vagyok. – Nem voltam benne biztos, hogy tényleg egy halovány mosoly jelent meg ajkain, mindenesetre megszántam még nálam is szerencsétlenebbnek ható mivoltát. Meg hát örömmel töltött el, hogy nem csak én vagyok szerencsétlen… Vagy mégis?

 - Nincs kedved velem enni? – kérdeztem meg, meglepve vele. – Megkívántam most a hottokot, de egyedül nem szeretek enni. – Meg se várva válaszát, vagy, hogy bármiféle reakciót is produkáljon, felálltam a padról, kezembe véve táskámat. -  Gyere, meghívlak. – Ragadtam meg hófehér csuklóját.

 - Köszi… - Nyögte ki végül aztán, de már csak akkor, amikor elhagytuk a kollégiumi épületek közötti parkos részt.

 - Nem tudom mennyire is vagy társasági lény, de nem kell aggódnod, nincs kedvem annyira beszélgetni.

Elhangzott szavaimra csak egy megnyugodott sóhajjal válaszolt. Az utcákon sétálva egyetlen egy szót sem szóltunk egymáshoz. Zsebre tett kézzel, liluló ajkakkal, s gondolatok sokaságával elménkben, sétáltunk egymás mellett, akárcsak két idegen.

Október vége volt, fagyok jártak. A vékony kabát egyikünket se melegítette már, még sem tettünk ellene semmit se. Csak róttuk Szöul utcáit, meg sem állva egyetlen egy kereszteződésben sem. Nem tudom mi járhatott a zöld haj alatt lévő fejébe, de elkapva időnkénti rám pillantását, valószínűleg Jin járhatott a fejében. S én. A köztünk lévő hasonlóságok, illetve ellentétek. Vajon számára is annyira fájt az elvesztése, mint számomra? Soha nem fogom megtudni…

Még akkor se beszéltünk, amikor kikértem mindkettőnknek a hottok adagot, mellé egy üveg szojut, s helyet foglaltunk az egyik műanyag asztalnál. Percekig csendben ettünk, szojut is kérdés nélkül öntöttünk egymásnak.

Sejthettem volna, hogy a köztünk lévő csend sem fog örökké tartani. Valaminek történnie kell, hogy tönkre legyen téve. S abban a pillanatban, mikor szívem nem is két ütemet hagyott ki, hanem mondhatni leállt, éreztem, hogy az estének végleg vége szakadt. Ha csak nem az egész életemnek.

 - Szereted Jung HoSeokot? – kérdezte meg a zöld hajú, Min YoonGi névre hallgató személy, komoly kifejezéssel az arcán, még komolyabb tekintettel.