25. rész

Ajkait elhagyó, halk, mégis bátor kérdés kitöltötte körülöttem a levegőt. Szinte zsongva furakodott be hallójáratomba, s vele egy időbe lengte be a szobát. Szívem hatalmasat dobbant – ám nem az izgalom miatt. A remény csillant fel haloványan, ahogy másodpercekkel később tudatosult bennem elhangzott kérdése.

 - Leszel a barátnőm? – kérdezte meg újra. Ezúttal halkabban, bátortalanul.

Ajkaim is szétnyíltak, ahogy szemeit fürkésztem. Barna, csillogó, reményteli szempár nézett vissza rám. Kezei ösztönösen megindultak az enyémek felé, s másodpercekkel később puha ujjak ragadták meg kézfejemet, gyengéden megszorítva. Szívem mozdulatára egy időben ismét hatalmasat dobbant – ezúttal a fájdalom miatt. Az emlék, a csóknak az emléke, ami hétfőn még oly valóságos volt, abban a pillanatban élénken felelevenedett bennem. Azok a puha párnák, a mozdulatai, ujjai gyengéd érintése, s szíve eszeveszett dobogása… Minden mozdulata. Egy olyan embernek a mozdulatai, aki…

Ujjai ismét gyengéden megszorították kézfejemet. Megráztam elkábult fejemet, s egy szemvillanás alatt ismét magam előtt láttam az arcot, ami a másodpercek múlásával kezdett egyre kétségbe esett lenni. Tudtam, a szívem mélyén is tisztában voltam vele, hogy a velem szemben ülő alak az, akire nekem szükségem van. Az odaadására, a szerelmére, a biztonságérzetre. Minden olyasmire, amit HoSeok nem tud számomra megadni. Ő pedig igen. S meg is akarja adni.

Talán Jin is ezt akarná…

Ez az egészen aprócska mondat, ami újra és újra suttogva elhangzott elmémben, a valóság beismerésére késztett. Az ostobaságomra, amit az elmúlt hetekben műveltem. A tényre, hogy dacolásom Jeong Guk ellen mindössze csak azért van, mert Jint akaratom ellenére magaménak akarom tudni. Az én fájdalmam lehet csak az elvesztése, senki másé. Hisz kik ők, akik a barátainak vallják magukat? Kik lehetnek, amikor én oly sokáig a létezésükről sem tudtam? Hat ember, olyan ember, akikről azt hittem senkik, nekik semmit sem jelentett, amikor a temetése napján még se jelentek meg. Akkor mégis miért érzik magukat szarul, hiszik, hogy fontosak, vagy élnek abban a tudatban, hogy bármi közül is lehet bátyámhoz?

S közben meg mégis valakik. Már-már olyan fontos emberek voltak Jin életében, akárcsak én. Ámbár én voltam a legfőbb támasza, a legeslegjobb barátja, tudtam, hogy az a hat srác is fontos számára. S amikor én nem voltam mellette, messze volt tőlem, rájuk számíthatott. Támaszai voltak, a legjobb barátai. Olyan emberek, akiknek ugyanúgy űrt hagyott a szívűkben.

Erre pedig hamarabb rá kellett volna, hogy jöjjek. Még évekkel ezelőtt, amikor élt. Az arcáról le kellett volna olvasnom az irántuk érzett szeretetét. Vagy hangjából, az odaadóan lágy hangjából, amikor róluk mesélt. De én önző voltam. A világon a legönzőbb ember, az óta a nap óta, mióta tudtam, hogy hamarosan elmegy közülünk. S szeretetét, az emlékét, minden apró mozzanatát magaménak akartam tudni. Jeong Guk ellen irányult haragom az elmúlt napokra pedig ebből adódóan keletkezett. Önző módon nem akartam felfogni, hogy ő is ugyanúgy szereti bátyámat, neki is ugyanolyan fontos.

Hisz mit változtat az a tény bármin is, hogy egy éven át titkolta előlem a tényt, hogy ismerte bátyámat? Visszahozza ezzel? Nem… Neki is ugyanúgy fáj, akárcsak nekem. Minden egyes alkalommal, amikor mesélt a titokzatos barátjáról, arcára szomorúság ült ki. Míg szemeibe a fájdalom. Legjobb barátjának hiánya, s a régmúlt idők feledésének próbálkozása. Hiszen bátyám halálával feloszlottak. Mind külön utakra került. S a jelenlétem valamelyest összekovácsolta őket…

A beismerés, mint akár egy késszúrás, úgy hatolt be szívembe. Szemembe sós könnycseppeket jelentek meg, ám nem távoztak onnan. Erősnek akartam látszani a velem szemben ülő előtt – feleslegesen. Arcomra kiült belső vívódásom, amit valószínűleg ő máshogy értelmezett, ennek ellenére még erősebben szorította meg kézfejemet. Majd amikor látta, hogy számomra ez sem elég, még többre van szükségem, magához rántott, hogy erős karjaival átölelje elgyengült testemet. Fejemet a vállába fúrva pedig szabadjára engedtem könnyeimet. Azokat a könnyeket, amik már hetek óta kínoztak engem. Még ha csak észrevétlenül is…

Akkor és ott tudatosult bennem véglegesen. Nekem tényleg Jeong Gukra van szükségem. A szeretetére, az odaadására, s mindenére, amit nyújtani tud számomra. Nem HoSeokra, akit már az első találkozás óta nem tudok hova tenni. Vonzódásom hozzá meg úgyis múlandó. Mint az életben minden. Akárcsak a szerelem is. Amit lehet csak a hazugság tart életben…

 - Cho Hee… - Jeong Guk hangja halk volt. Félelemtől reszkető, bátortalan és halk. S mielőtt bármit is mondhatott volna, félbeszakítottam.

 - Igen… - Suttogtam válaszomat.

A tőle megszokott módon vártam valamiféle kitörésre örömében, ami érezhető volt még a lélegzetvételében is, de nem történt semmi ilyesmi. Helyette karjaival még erősebben magához szorított, mint egy jelzésként, hogy ő örökre itt lesz nekem. Nekem pedig erre volt szükségem.

Semmi másra.

Percekkel később engedett csak el. Fejemet, ami egészen addig a vállába fúrva volt, szép lassan felemeltem, hogy arcára nézhessek. Csillogó barna szempárral találtam szembe magam. Az égen található ezernyi csillag hozzá se volt fogható Jeong Guk szemeihez. Boldogsága nem is arcára ült ki, hanem szemeibe. Ez pedig mosolyra késztetett. Nem nagy mosolyra, egy egészen haloványra, de mégis mosolyogtam. Hisz boldogsága forrása én voltam, s a válaszom.

 - Én… - Kezdett volna bele mondandójába. Hangja elcsukló volt, valószínűleg sírt volna örömében, de ennél erősebbnek… jobban mondva férfiasabbnak tartotta magát, ezért nem engedte szabadjára könnyeit.

 - Ne mondj semmit. – mondtam, majd mutatóujjamat ajkaira helyeztem, ezzel csendre intve. Engedelmesen elnyelte további szavait.

Még magamat is meglepve mutatóujjamat pillanatokon belül ajkaimmal helyettesítettem. Éreztem egy másodpercre izmai döbbent megfeszülését, ami rajtam is átfutott, s amint szemeit lehunyta, az enyémek rögtön kipattantak. Megpillantva a lehunyt pillákat, az enyémek is lecsukódtak szép lassan. S hagytam, hogy az ösztönöm átvegye ajkaim felett az irányítást.

Hosszú, véget nem érő perceken keresztül csókoltuk egymást. Kizártuk a külvilágot, csak mi ketten léteztünk akkor. Na meg persze az elmémben fel-felvillanó emlékkép HoSeok hétfői csókjáról. Amit nem tudtam összehasonlítani Jeong Guk csókjával. Hiszen olyan más volt…

 - Megyek fürdeni… - Szakítottam meg csókunkat. Ajkaim elváltak az övéitől, ámbár vele ellentétben nem éreztem késztetést, hogy ismét a puha párnákra tapasszam őket. Lehet hozzá kéne szoknom majd ezekhez a gondolatokhoz?

 - Segítsek? – Húzódtak kaján mosolyra ajkai.

 - Csinálj kaját inkább. Éhes vagyok. – Álltam fel az ágyról, hogy a szekrényemhez lépve egy kényelmes melegítőnadrágot és egy pólót vegyek elő. Szemem sarkából láttam, hogy szóra nyitná száját, hogy egy újabb frappáns megszólalás hangozzon el tőle, de ezt megelőzve, villámgyorsan a fürdőszobába léptem, és zártam magamra az ajtót.

 - A természeted igazán elragadó Kim Cho Hee! – Kiáltott utánam. – Nem is értem mit szeretek benned… - Zsörtölődését természetesen a fürdőszoba ajtó előtt hangoztatta, ámbár nem olyan hangosan, de gondosan ügyelt rá, hogy számomra is hallhatóvá váljon.

 - Én se… - Suttogtam halkan, hogy csak én halljam meg.

24. rész

Szinte kábultan követtem Jeong Guk előttem sétáló alakját. Észre se vettem még azt se, hogy becsukja mögöttem a kollégiumi szobám ajtaját, majd kezemet megfogva az ágyra ültet. Mondhatni csak akkor kaptam észbe, amikor helyet foglalt mellettem és fejét a vállamra hajtotta. Szerettem volna tiltakozni a közelsége miatt, szóra akartam nyitni a számat, de egyetlen egy hang se hagyta el kiszáradt torkomat. Miért van ez velem? HoSeok miatt? Ennyire rosszul esett, hogy közömbös velem, mondhatni le se szar?

 - Cho Hee… - Törte meg a köztünk lévő bénító csendet Jeong Guk. Egy halk hümmögéssel jeleztem számára, hogy mondja, mit szeretne. – HoSeok… - A név hallatára megmozdultam, hogy ránézhessek mellettem ülő alakjára. Alsó ajkát egészen finoman beharapta, mint aki habozik a kérdéssel kapcsolatban. – Igazat mondott? – kérdezte meg tompa hanggal.

 - Tessék? – Néztem rá értetlenül. Kezemet megfogva velem szembe fordult, hogy szemembe tudjon nézni, mintha csak egy féle hatást akart volna rám gyakorolni.

 - Amikor azt mondta, hogy bepróbálkozott nálad… Igaz? – Hangja elhaló volt, valószínűleg félt az igazságtól. Jogosan. Ennek ellenére számat elhagyó halk szó hazugság volt.

 - Nem…

Nem láttam rajta a megkönnyebbülést. Kétkedve nézett rám, mint aki nem akarja elhinni válaszomat. S ugyan miért is tenné? Olyan bénának hatott hazugságom, hogy még egy hülye se hitte volna el. Pedig akartam, hogy elhiggye. Nem azért, hogy megnyugtassam, elhitessem vele, hogy már pedig semmi akadálya, hogy az övé legyek… Magamnak akartam elhitetni. Jobban mondva, elfeledni az egészet. A csókot, a mosolyát, a kedves gesztusait. Hisz mind hazugság volt. Csak annak volt köszönhető, hogy Jeong Guk vetélytársa akart lenni, csupán önzőségből. Rám se nézne, ha nem Jin húga volnék.

 - Biztosan? – kérdezte meg, mintegy megerősítést várva, hogy nem hazudtam.

 - Biztosan. – Eresztettem felé egy halovány mosolyt, ahogy újabb hazugság hagyta el ajkaimat.

Nem mondott semmit. Nem tudtam eldönteni, hogy szótlansága annak volt betudható, hogy nem hitt nekem, vagy éppenséggel elhitte hazugságomat, és valamiféle megkönnyebbülés lett úrrá rajta.

De erre hamar választ kaptam. Karjaival átölelte még mindig kábulattól uralkodó testemet, s feleszmélni már csak akkor volt időm, mikor megéreztem lélegzetét a nyakamnál. Fejét a nyakamba fúrva lélegzett nagyokat, míg karjai időközben egyre szorosabban öleltek át. Szíve eszeveszetten kezdett dobogni, ahogy teltek a másodpercek, hiszen kettőnk közül ez csak benne okozott vágyat s örömöt. Pedig mi mindent megadtam volna érte, hogy ugyanazt érezzem, akárcsak ő. Akartam. Viszonozni akartam érzéseit. Még se tudtam. S ez, akárcsak HoSeok szavai meg tettei, megsemmisítettek.

Percekkel később engedett csak el. Jobban mondva öleléséből engedett csak el, kezei ugyanúgy rajtam pihentek, miközben tekintetemet fürkészte a sötét szempárjával. Annyi mindent kilehetett olvasni belőle. Szerelmet, vágyat, boldogságot, a hazugságom utáni megkönnyebbülést, féltékenységet… Ezernyiféle érzelmet. Én pedig ezek közül semmit sem tudtam viszonozni számára.

 - Cho Hee… - Halk hangja alig volt hallható ajkai közül. Ha nem néztem volna vele farkasszemet, s nem ültem volna vele szemben, valószínűleg meg se hallottam volna, ahogy nevemet suttogja halkan.

 - Hm? – Emeltem fel egyik szemöldökömet, jelezvén vele, hogy mondja, mit szeretne.

 - Haragszol még rám a miatt, mert eltitkoltam előled a Jines dolgot? – kérdezte meg félve.

 - Nem. – válaszoltam, ezúttal őszintén.

Tényleg nem haragudtam rá. Képtelen lettem volna. Hisz miért tettem volna még inkább tönkre ezt az egész kapcsolatot azzal, hogy ilyesmi miatt haragszom? Nem esett jól, még akkor se, hogy hazudott nekem, ez tény és való, de… De egyszerűen nem akartam még azzal is büntetni szegényt, hogy haragszom rá. Elég büntetés volt az számára, hogy valahol mélyen tisztában volt azzal, hogy az érzéseim talán soha nem lesznek olyanok felé, mint az övéi felém. Hogy szerelmét talán soha az életben nem tudom majd viszonozni. Vagy talán képes lennék rá, ha HoSeok kilépne a képből?

 - Ugye tudod, hogy soha többet nem fogok hazudni neked? – Jeong Guk hangja rántott vissza a valóságba. Néhány pislogás után újra tisztán láttam a szerelemtől csillogó barna szempárt.

 - Tudom… - Eresztettem felé egy apró, szinte alig látható mosolyt. Persze ő látta. S valószínűleg bánatomat is, amit aztán szóvá tett.

 - Mi nyomaszt? Talán HoSeok… - Alsó ajkát beharapva szakította félbe mondatát. Félt, rettegett a választól, ami esetlegesen elhagyná ajkaimat, ha feltenné kérdését.

 - Nem. – Ráztam meg fejem. – Csak nyomasztó volt ez így mind egyszerre… és kimerültem. – Hazudtam. Újra.

 - Szeretnéd, hogy itt aludjak?

Válaszképp csak egy egészen aprót bólintottam.

 - Akkor elmegyek fürdeni. – Állt fel az ágyról, egyúttal karomat is elengedve, amin egészen addig pihentette kezeit. – Kérhetek majd egy alvós pólót? – kérdezte meg még gyorsan, mielőtt belépett volna a fürdőszobába. Újra egy bólintással fejeztem ki válaszomat.

Amint meghallottam a fürdőszoba ajtajának kattanását, ami jelezte, hogy Jeong Guk becsukta maga mögött az ajtót, azonnal felálltam. Előkerestem a szekrényemből a neki szánt alvós pólót, ami valamikor még Jin tulajdonát képezte – mint az a fekete felső, amibe a temetőbe mentem ki. A gondolat, hogy megannyi pólóm, amit alvásra használok, vagy csak otthonra kapok fel, mind a bátyámé volt, egy egészen apró mosolyra késztetett. Míg élt, akkor is rengeteg felsőjét koboztam el – ő pedig hagyta. S az, hogy a kedvenc pólóm, ami egyben az ő kedvence is volt, most a volt barátján lesz… Szomorú, de egyben mégis boldog érzésekkel töltött el. Talán igaza volt Jinnek, hogy soha nem mutatta be nekem a barátait. Lehet akkor is ez lett volna, mint most. Nem törődtek volna bátyámmal, csak meg akartak volna szerezni maguknak. Ennek ellenére Jeong Guk barátsága, jobban mondva szerelme a lehető legjobb dolog, ami történt velem az elmúlt egy évben. De akkor HoSeok?

Hangosan felsóhajtottam. Letéve a még mindig kezemben szorongatott ruhadarabot az ágyra, a konyhába mentem. Készítettem magamnak, s Jeong Guknak egy-egy adag forró teát, majd a bögrémmel a kezemben az erkélyre sétáltam. Hideg volt, hidegebb, mint amikor még a padnál tartózkodtunk, még se fáztam. Az, hogy a tea forróságának volt köszönhető, vagy annak, hogy az érzelmeimmel együtt a testem is szinte hallott volt… Nem tudom.

Percekig álltam ott. Az eget kémleltem, hátha látok csillagokat. De egy se mutatkozott aznap este. Igaz, hogy Szöul fényei elnyomják az apró csillogó pöttyöket, amelyek tökéletességet adnak a sötét égboltnak, de időnként felfedezhető volt egy-kettő. Ám nem azon az estén. S nem is az elmúlt estéken. Mintha megszűntek volna létezni. Akárcsak az érzéseim azokban a percekben.

Vajon fogok még látni csillagokat?

 - Hideg van, meg fogsz fázni! – Ragadta meg karomat Jeong Guk. Felé fordítva arcomat megláthattam, hogy rajta csak egy boxer van, meg a számára kikészített póló.

 - Te hamarabb. – Utaltam hiányos öltözékére. Végignézett magán, majd egy apró mosollyal az arcán tudomásul vette, hogy ezúttal nekem van igazam. – Készítettem neked is teát, a konyhában van.

 - Gyere be te is akkor. – Simított végig kezével karomon, miközben belépett a meleg szobába. Igaza volt, tényleg megfázhattam volna ott az erkélyen állva, ennek ellenére csak percekkel később követtem. A szobába belépve az ágyon ülve találtam, a takaró alatt, míg kezében a számára kikészített bögréből fogyasztotta a teáját. – Beszélhetnénk valami fontosról? – Nézett végig alakomon, ahogy helyet foglaltam az ágy végében.

 - Miről lenne szó? – Néztem én is rá.

 - Kettőnkről. – Szemei olyan komolyságról árulkodtak, amelyet még soha nem láttam tőle. Nem tudtam hirtelenjében, hogy megijedjek tőle, vagy sem, de ismerve őt, tudtam, hogy felesleges. Az én érzéseim amúgy is aggasztóbbak.

 - Mit szeretnél mondani? – Hagyta el az újabb kérdés számat. Tetettethettem volna kíváncsiságot is, de képtelen voltam rá. Közömbös voltam, egészen addig, amíg kérdése el nem hagyta száját.

Ajkait elhagyó, halk, mégis bátor kérdés kitöltötte körülöttem a levegőt. Szinte zsongva furakodott be hallójáratomba, s vele egy időbe lengte be a szobát. Szívem hatalmasat dobbant – ám nem az izgalom miatt. A remény csillant fel haloványan, ahogy másodpercekkel később tudatosult bennem elhangzott kérdése.

23. rész

Szakadatlanul figyelve a barna szempárt, ami engem fürkészett, kérdően és kíváncsian, azt is elfelejtettem, hogy mit akartam tőle kérdezni. Hangtalanul álltam vele szemben, egy szót se tudtam szólni. S mintha ezt az idő is megérezte volna. Az ősz első hidegebb fuvallata is megjelent, beszökve pulóverem ujja alá. A hideg végigszaladt egész testemen, amire bőröm azonnal reagált. Libabőrős lettem, újra és újra, ahogy a szél minduntalan körbelengte alakunkat. Fázni kezdtem, még se moccantam.

Hangtalanul állt fel a padról, amin egészen eddig ült. Lassú, kimért léptekkel sétált elém, miközben tekintete egy pillanatra se szakadt el az enyémtől. Mi több. Még inkább enyémekbe fúrta. De még ekkor se szólt semmit.

Kezei gyengéden megragadták utazótáskáimat, hogy kivegye görcsösen kapaszkodó ujjaim közül. Lerakta őket maga mellé, majd kezemet fogta meg, hogy a padhoz vezessen, majd leültessen oda. Nem ült le mellém, velem szemben foglalt helyet.

 - Mondtam, hogy gyere gyakorlatra. – Hangja fájóan hasított elmémbe. Komor volt és bosszankodó. Kelletlenül sikerült visszarántania a valóságba, ahonnan ő vitt el.

Fejemet megráztam, hogy teljes mértékig visszatérhessek a valóságba.

 - Miért nem jöttél? – kérdezte meg, de már lágyabb hangon. – Vártalak egész nap, te meg nem jöttél.

 - Mondtam, hogy többet nem megyek… - Suttogtam halkan válaszomat. Miért félek kimondani előtte a tényt, amit magamban már sikerült elhatároznom? Ennyire hatással lenne rám?

 - Amikor viszonoztad a csókot nem tűnt úgy. – Húzta kaján vigyorra dús ajkait. Arcomat elöntötte a jól ismert pír, s hiába próbáltam eltakarni hajammal, keze, amivel átnyúlt az asztalon, megakadályozott ebben. – Nincs azzal baj, hogy bejövök neked…

 - Hihetetlen vagy! – Csattantam fel, míg kezét egy erős mozdulattal löktem el arcomtól.

 - Pedig nekem is…

Hangja halk volt. Nem árulkodott semmiféle olyan érzelemről, amit eddig mutatott felém. Nem volt öntelt, bosszankodó vagy magabiztos. Félelemről árulkodott, s őszinte érzésekről. Olyasféléről, amit még soha nem mutatott felém. Már-már levegőt is elfelejtettem venni, ahogy a szemébe néztem, meglátva ez által azt az arcát, amit eddig soha sem mutatott felém, és szívem is készült kiugrani a helyéről a hirtelen felgyorsult tempója miatt, amikor egy ismerős hang csengett vissza a fülembe. Túlságosan valóságosan. Ismét visszarántva a valóság talajára. Hisz a hang tulajdonosa nem más, mint Jeong Guk volt.

Tekintetemet elemeltem a velem szemben ülő csillogó szempárról, és a felém közeledő alakra néztem. S mintha egy filmbéli jelenetet éltem volna át az ezt követő egy percben. Elmém, mint egy lelassított felvételt, élte át.

Nem csak én néztem a felénk közeledő alakra. HoSeok is, ahogy meghallotta Jeong Guk szájából a kiabálást, ami az én nevemet formázta, és látva, hogy tekintetemet elveszem az övéről, hogy a fekete hajúra nézhessek, ő is hátra fordult. Nem tudom milyen arccal, vagy egyáltalán milyen gondolatokkal nézett Jeong Gukra, de ahogy az is meglátta HoSeokot, megrökönyödve állt meg. Láttam, vagy csak látni véltem, hogy mellkasa egy másodpercre nem mozdul, a tüdejében tartott levegőt elfelejtette kifújni, és újat venni. Csak állt ott, a padtól alig három-négy méterre. Tekintete zavartságról, megdöbbenésről és dühről árulkodott.

A köztük lévő szemkontaktust HoSeok szakította meg. Felém fordult, mintha mi se történt volna. Mintha a mögötte álló alakot nem is ismerné. Szeméből azonban ezt nem tudta elrejteni. Akárcsak Jeong Guk sötét íriszei, az övéi is dühről árulkodtak. Hát mi a fene van ezzel a kettővel? Nem barátok?

 - Látom, az udvarlód is megérkezett. – HoSeok cinikus hangja még jobban fokozta azt a kusza helyzetet, ami kialakult alig két perc alatt.

 - Nem az udvarlóm… - Sziszegtem összepréselt fogaim közt. Miért nem lehetne megérteni, hogy közelébe se vagyok annak, amit Jeong Guk irántam érez?

 - Ő is tudja? – Húzódtak mosolyra ajkai, amint megpillantotta Jeong Gukot, aki helyet foglalt mellettem. Túlzóan közel. – Vagy feleslegesen próbálkozik? – Nevetett fel egészen halkan.

 - Az elvonóról kiengedik az embereket? – kérdezett vissza Jeong Guk. Fél szemmel sandítottam csak rá, de arcára kiülő diadalittas mosoly, amivel próbálta jelezni a szemben ülőnek, hogy márpedig mellettem ül, egészen közel, döbbenetre késztetett. Mire fel ilyenek?

 - Nem börtönbe mentem, de hát hogyan is várhatnám el, hogy te ezt megértsd. – Rántott könnyelműen a vállán, majd tekintetét rám szegezte. – Kicsi vagy te még az élethez Jungkook. Nem értheted meg. És tudod mihez vagy még kicsi?

 - Na, a nagyon okos Hopie megszólalt. A nagy tapasztalattal rendelkező ember az elvonóról, osztja az észt, miközben fél éve nem járt kinn. – Jeong Guk magabiztosan vágott vissza HoSeoknak, aki még mindig nem vette el tekintetét rólam.

 - Egy ilyen lányhoz kicsi vagy. – Átnyúlva az asztalon az egyik kósza tincset, ami arcomba lógott, egy könnyed mozdulattal a fülem mögé tűrte. S hogy ezt fokozza még a mellettem ülőnek, aki egy pillanat alatt megfeszült látva a jelenetet, ujjaival gyengéden végig simított arcomon, követve nyakam vonalát, majd a pulóver szélénél megállt. – Rendesen ki tudnád elégíteni minden igényét? – Keze ismét gyengéden végigsiklott arcomon.

 - Nem minden a szexről szól… - Jeong Guk hangja ércesen csengett. Érződött rajta egyre nagyobb dühe, s féltékenysége HoSeok és az érintései iránt.

 - Nem a szexre gondoltam. Mindenre, ami egy kapcsolattal jár. Ezért kérdezem. Ki tudnád elégíteni?

 - Könnyebben, mint te egy elvonón! – Csattant fel, akárcsak én alig néhány perccel ezelőtt. HoSeok mindenkire ilyen hatással van?

 - Onnan is kijövök, aggodalomra semmi ok. – Mosolyogva nézett a vele srégen ülőre, akinek arcizmai meg-megrándultak, ahogy farkasszemet néztek. Valószínűleg már azt is elfelejtették, hogy a beszéd témája, vagyis én, ott vagyok közvetlen mellettük.

 - Ezt vegyem úgy, hogy bepróbálkozol? – Állt fel Jeong Guk. Ujjai görcsösen belekapaszkodtak a fa hideg deszkáiba. Alsóajkát beszívva próbálta visszafojtani egyre növekvő dühét, ami kezdte átjárni testét.

 - Ki mondta, hogy nem próbálkoztam már be? – Nevetett fel. Immár hangosan.

 - Igaz ez Cho Hee? – Fordította fejét felém, ahogy a kérdése kétségbeesetten csengett. Megszeppenve néztem rá. Nem bírtam mit mondani, éreztem, hogy torkom kiszárad, akárcsak ajkaim is.

 - Miért vallaná be, ha igaz is volna? – válaszolt helyettem HoSeok.

 - Ugyan miért kellene neki egy drogos faszkalap? – Ordította el magát. Erre azonban már HoSeok idegei is pattanásig feszültek. Az, hogy eddig csak tetette nyugodtságát, vagy tényleg az volt, nem lehet tudni. De amint Jeong Guk szavai elhagyták ajkait, szemei nyomban átváltoztak, s izmai megfeszültek. Akárcsak a mellettem ülő, ő is egy pillanat alatt állt fel, hogy farkasszemet tudjanak nézni.

 - Te… - Sziszegte összepréselt ajkai közül. Mellkasa gyors ütemben emelkedett fel s le, miközben szaporán vette a levegőt. – Miből gondolod, hogy én, aki régen drogoztam, nem-e tudnék több mindent megadni számára, mint te? Anyuci apuci majd fizeti neked? – Vonta fel egyik szemöldökét. Meglepetten néztem a kettejük közt zajló szócsatát, ami félő volt, hogyha nem fejeződik be, akkor nem csak szóban folytatódik.

 - Jobbal nem tudsz visszavágni csak ezzel?

 - Mert ez a drogos dolog olyan menő beszólás lett volna, mi?

 - Inkább anyuci apuci fizessen nekem bármit, minthogy drogozzak!

 - Azt hittem barátok voltunk. – Egy határozott mozdulattal lökte el magát az asztaltól. – Megtarthatod a kis csajt. Csak szólj neki, hogy jövő héten jöjjön gyakorlatra.

Ennél többet nem mondott, lezártnak tekintette a vitát, amit Jeong Gukkal folytatott. Miattam. Egy utolsó pillantást vetett meglepett alakomra, ami még mindig a padon ült. Meglepő módon tekintete szomorú volt, ellenbe a testtartásával és mozdulataival. Azok határozottan nemtörődömségéről, mérhetetlen nagy magabiztosságáról árulkodott, amivel próbálta álcázni a szemében rejlő érzelmeket. Mélyen belefúrva íriszemet az övéibe megláthattam néma kérdését, amit, nem mert hangosan feltenni, félve a válaszomtól. Mégis ott ordított, válaszra várva. Én pedig gondolkodás nélkül tudtam volna kiejteni a szívem mélyén rejlő szavakat.

 - Pénteken megyek… - Motyogtam halkan.

 - De ha Jeong Guk barátnője leszel, akkor nem kell. Nem akarom megzavarni a kis idillt, amit kitalált a fejében, csak mert drogoztam. – mondta könnyedén. Úgy, mint mondatai többségét, amit felém intéz.

 - Mondtam… Megyek… - Sóhajtottam fel. Próbáltam valahogyan álcázni a tényt, hogy nem csak azért megyek, mert muszáj. Hékás! Miért nem csak azért megyek?

 - Csak ennyit szerettem volna. Szia.

Olyan könnyedséggel mondta ki ezeket a szavakat, mintha az elmúlt néhány perc semmiről se szólt volna. S fájt. Piszkosul fájt a könnyedsége. Fájt, már legelső alkalommal is. Akkor és ott, azokban a percekben is.  Állandóan kétségek közé taszított. Ide-oda dobált az érzelmek viharában, mint egy rongybabát. Hol elhitette velem, hogy érzései többet jelenteken puszta szimpátiánál, hol pedig ellökött magától, mintha csak gondot okoznék számára. Soha nem tudtam kiigazodni rajta, ezen pedig a hanyag mondatai, amivel magamra hagyott a padnál, nem segített egy cseppet sem. Inkább fájni kezdtek. Mérhetetlenül fájni.

 - Felkísérlek. – Ragadta meg kezemet Jeong Guk. Beleegyezően bólintottam egyet, hagyva, hogy cuccaimmal együtt felmenjünk a szobámba, ahol ismét a sötétség fogadott.

22. rész

Nem csak az ebédnél volt jelen némaságával, hanem az azt követő napokon is. Nem szólt hozzám sokat, nem erőltette a beszélgetést, de amikor csak tudott, mellettem volt. Elkísért az előadásokra, ebédelni is eljárt velem, a könyvtárba is ott tanult közvetlen mellettem. Jobban mondva nem tanult, hanem azt nézte, hogy én tanulok. Vagyis próbálkozok a tanulással, ami egyáltalán nem jött össze úgy, hogy tőlem alig egy méterrel ült. Zavaró volt mivoltja. A lélegzetvétele. A tudat, hogy nem hagy békén. A tény, hogy helyre akar mindent hozni - amikor már nem lehet. Vagy talán mégis?

 - Ha azt mondom, hogy beszélek veled ezen túl, akkor magamra hagysz? – Fordítottam felé arcomat, hogy ránézhessek. Bár felesleges volt, e nélkül is tudtam, hogy engem néz.

 - Zavar? – kérdezett vissza. Szemeimet forgatva ismét a könyvem felé hajoltam. Nem is tudom mire számítottam tőle! – Gyere, inkább menjünk enni. Éhes vagyok. – Állt fel, majd ragadta meg gyengéden csuklómat. Meglepetten néztem rá, de ő csak egy halovány mosollyal az arcán nézett vissza rám.

 - Menj egyedül. – Ujjaimmal lefejtettem csuklómról az övéit, miközben tartottam vele a szemkontaktust. Nem reagált semmit, csak szüntelen nézett íriszembe.

 - Soha nem bocsájtasz meg nekem? – kérdezte meg halkan, félve a választól. Ajkai meg-megremegtek, ahogy teltek a másodpercek, én pedig nem válaszoltam. – Cho Hee…

 - Rendben, együnk. – Sóhajtottam fel.

Nem voltam képes válaszolni kérdésére. Nem azért, mert nem akartam megbántani. Arról szó sem volt. Gondolkodás nélkül képes lettem volna rá. Némaságom inkább annak volt betudható, hogy nem tudtam mit válaszolni neki. Hiába győzködtem magam állandóan azzal, hogy nem érdekel, le se szarom, nem bocsájtok meg neki… Ahogy egyre többször töltötte velem minden szabad percét a héten, úgy enyhült meg iránta az összes érzésem. Természetesen kerek-perec választ nem tudtam volna neki adni, de nem akartam belemenni a további beszélgetésbe ezzel a témával kapcsolatban.

Ujjai ismét csuklómra fonódtak. Lágy érintésétől a hideg végigfutott gerincemen, s ennek hatására arcomra a rég nem érzett pír is kiült. Fejemet lehajtva csuktam be könyvemet, majd kezembe véve azt hagytam, hogy maga után kezdje húzni alakomat. Nem tudtam hova akar vinni, nem kérdeztem meg. Csendben elfogadtam a helyzetet, sodródtam az árral.

Pár perc elteltével a könyvtárhoz közeli étteremben foglaltunk helyet. Meglepődtem, hogy egy viszonylag elegánsabb helyre vitt el vacsorázni, s szerettem is volna tiltakozni a helyzet ellen, de abban a pillanatban jelent meg a pincér, hozva az étlapokat. Időm nem volt kinyitni számat, Jeong Guk azonnal kért nekem is egy pohár bort, akárcsak saját magának is. Egyik szemöldökömet felvonva néztem az előttem ülőt, aki nem nézett rám. Az étlapot figyelte mereven.

 - Miért ide hoztál? – kérdeztem meg kíváncsian, meglepetten s mogorván egyszerre. Fejét felemelve rám nézett és elmosolyodott.

 - Megérdemled. – válaszolt tömören. Szerettem volna tovább faggatni ezzel kapcsolatban, de meglátva a tényt, hogy ő ebbe a beszélgetésbe nem óhajt részt venni, kénytelen voltam csendben maradni.

Alig pár szót váltottunk abban az egy órában, amíg az étteremben voltunk. Már csak az utcán kezdtünk hosszabban beszélgetni, amikor sétáltunk vissza a kollégium felé.

 - Holnap mit csinálsz? – kérdezte meg, megtörve ezzel a köztünk uralkodó csendet, amit Szöul utcáinak zaja töltött ki.

 - Hazamegyek. – válaszoltam tömören. Nem néztem rá, így is tudtam, hogy arcára vegyes érzelmek ülnek ki. Meglepettség, aggodalom, kétségbeesés és megbánás keveréke.

 - Miért? – Lehelte ajkai közül halk kérdését. Kezével megragadta vállamat, s egy határozott mozdulattal magával szembe rántott, hogy tekintetünk találkozzon.

 - Anyám aggódik az időjárás miatt és hazamegyek néhány melegebb ruháért.

Válaszomat hallva hangosan engedte ki eddig tüdejébe tartott levegőt. Mosolyra húzódtak ajkai, és nem várt meglepetésként ért, hogy karjaival szorosan magához húzva átölelte apró testemet. Orromat azonnal megcsapta kellemes illata, s el is felejtettem arra a néhány másodpercre, hogy nekem utálnom kéne őt. Szemeimet lehunyva lélegeztem be illatát, míg karjai egyre szorosabban tartották meg alakomat.

Nem sokáig ölelt magához, hamar elengedett, majd ismét néma szótlanságba indultunk tovább. Egészen a szobám ajtajáig kísért, ahol aztán egy szia kíséretében elbúcsúztunk egymástól.

Másnap reggel a korai vonattal indultam Anyangba. Édesapám a vasútállomásnál várt már, mikor kiléptem annak épületéből. Egy mosoly kíséretében öleltem magamhoz alig két hete látott alakját, majd néhány szót váltva ültünk be az autóba. Újra az otthonomnak nevezett házba lépve a reggeli illata lengte tele azt. Édesanyám megint kitett magáért, és túlzásokba esve annyi ételt készített, ami egy kisebb hadseregnek is elég lett volna. Ezt csak egy mosollyal az arcomon nyugtáztam, és az asztalnál helyet foglalva kezdtem neki az étkezésnek. Az első falatot a számba helyezve mennyei érzés járta át ízlelőbimbóimat. Imádtam a főztjét, a kollégiumi hetekben ez hiányzott a legjobban, ezért, mikor hazajártam, majd egy heti adag ételt vittem magammal vissza. Aminek nem csak én, de Seol Hi is örült. Anyám ezt természetesen tudta, így mindig készített neki is egy-egy adagot, ennek köszönhetően pedig Seol Hi imádtam anyámat, akit igazából még soha nem látott.

 - Iskola milyen? – kérdezte meg apám, amint ő is helyet foglalt az asztalnál.

 - Szokás szerint unalmas. – válaszoltam készségesen, majd egy újabb falat ételt helyeztem a számba.

 - Fiúk vannak? – Jött az újabb kérdés, ezúttal anyám szájából. A rágást is abbahagytam hirtelen, de nem csak én. Édesapám szintén ilyen reakciót produkált, ámbár a szeme izzott a dühtől, s kérdő tekintettel nézett rám.

 - Van egy kettő… - Vallottam be kelletlenül az igazat. Soha nem szerettem ezt a témát velük megbeszélni, mindig Jinnel beszéltem meg. Halála után se érdekelte ez a téma szüleimet, ezért váratlanul ért, hogy hirtelen érdeklődni kezdtek utána. Jobban mondva csak édesanyám.

 - Hogy micsoda? – Kiáltott fel apám. Kezéből letette az evőpálcikákat, és azonnal a pohárért nyúlt, hogy a torkán akadt falatot könnyedén lesegítse.

 - Jaj, drágám, ne kapd fel úgy a vizet. – Pillantott felé anyám. – Cho Hee húsz éves már, azért ilyenkor csak elkezdenek fiúzni, ez a természetes. Ne feledd, én is ennyi idősen ismertelek meg.

 - Igen, de ő az én lányom!

 - Ne is foglalkozz vele kicsim! – Legyintett anyám, ahogy felém nézett. Ajkai mosolyra húzódtak, így a szemkörnyéki ráncai még inkább látszódtak. Imádtam, amikor mosolyog, s ahogy újból így nézett rám, nekem is automatikusan mosolyra húzódtak ajkaim. – Ha lesz egy elfogadható udvarlód, nyugodtan hozd el, szívesen megismerném.

Erre már nem tudtam mit mondani, inkább egy bólintás kíséretében megígértem neki. Most jobban belegondolva a helyzetemben, nem is tudom, kit tudnék idehozni. Jeong Gukot, a hős szerelmest, aki hazudott nekem egy éven keresztül, és azt hiszi, hogyha folyton a nyomomban van, akkor mindent helyrehoz? Vagy HoSeokot, aki egy elvonón tölti mindennapjait, de, csak mert még mindig képtelen normálisan viselkedni az emberekkel? Jeong Guk még csak elfogadhatóbb, de HoSeok? Őt hogyan tudnám bemutatni? Anya, apa, ő itt Jung HoSeok, egy elvonón van, de aggodalomra semmi ok, már rég leszokott a drogokról, mindössze csak azért van még mindig ott, mert bunkó faszkalap az emberekkel… Minden szülő álma ez.

A reggeli végeztével a szobámba vettem az irányt. Anyám kérésére minden melegebb ruhámat összepakoltam, ügyelve arra, hogy annak a rengeteg ételnek is legyen helye, amit magammal viszek a kollégiumba. Időközben anya feljött segíteni, míg apám a garázsba vonult, hogy szereljen valamit. Az, hogy a lányos csevejre nem volt kíváncsi, vagy a reggeli közbeni téma késztette erre, már nem lehet tudni. Mindenesetre ebédkor jelent meg újra.

Már majdnem sötétedett, amikor felszálltam a Szöuli vonatra. A tervezett egy utazótáska helyett kettővel voltam kénytelen bajlódni, hiszen majdhogynem az összes ruhámat magammal kellett cipelnem. Nem beszélve arról a rengeteg ételről, ami még a hátizsákomba is került. Mindenesetre a tudat vigasztalt, hogy finomat eszek, meg spórolok is.

Féltíz is elmúlt már, amikor a kollégium közelébe jártam. Nehezebben haladtam a sok táska miatt, és taxira ismételten elfelejtettem pénzt kérni. Nesze neked spórolás, még sincs pénzem egy nyamvadt taxira sem! Ügyetlenkedve tettem meg az utat a vasútállomástól a kollégium udvaráig, ahol aztán az egyik padnál megálltam. Nem azért, mert annyira akartam volna. Inkább a tény, ami ott fogadott lepett meg, s késztetett megállásra. Meglepetten, tátott szájjal néztem a padon ülő alakot, aki amint megpillantott, széles mosolyra húzódtak ajkai.

 - Hát itt vagy! – Szólalt meg. Hiába ült ki arcára boldogság, hangjából nem ez sugárzott. Bosszúság és valami oknál fogva aggodalom keveréke csengett szavaiba. Mire véljem ezt?

 - Te… - Nyöszörögtem halkan.

21. rész

Nem voltam képes aznap visszamenni a kollégiumba. Lábam ösztönösen az ellenkező irányba vitt, amint kiléptem az épület kapuján. Cél nélkül bolyongtam az utcák közt, arcomat gondosan eltakarva a napszemüvegemmel. Valószínűleg minden érzelmem kiült elsápadt arcomra, s álcázni szerettem volna a járókelők elől. Nem akartam, hogy úgy nézzenek rám, mint egy őrültre. Bár nem mintha nem volna mindegy. Biztos az is vagyok.

A Han folyó partján álltak meg lábaim. Akkor kaptam észbe, hogy közel másfél órát sétáltam végig megállás nélkül, úgy, hogy észre se vettem, merre is tartok. De miért van ez? A csókja miatt? Vagy, mert ő is a képembe hazudott?

Erőtlenül rogytam le a legközelebbi padra, és csak akkor éreztem meg, hogy mennyire is fáj a lábam a sok sétálás miatt. Tudtam, hogy ha visszamegyek a kollégiumba, még többet kell sétálnom, de azzal is tisztában voltam, hogy az csak órák múlva fog elkövetkezni. Addig ülök ott, nézek ki a fejemből és… Hagyom, hogy át vegye testem s elmém felett az irányítást a fájdalom, a csalódottság érzése? Igen, ez lesz…

Órákig ültem egy helyben. Ültem, és a folyó kék vizének csillogását néztem szüntelen. Ahogy a nap rásüt, a felszínt gyönyörű csillogó fátyolba borítva. Nézve a fátyolt, ami gyengéden hullámzott, nem gondoltam semmire. Hagytam, hogy érzéseim úrrá legyenek testem felett. Miközben a külvilágot teljesen kizártam.

Napfelkelte volt már, mire képes voltam felállni. Az is oly szerencsétlenül hatott erőtlen testemmel, hogy azt is hihették rólam, hogy nem vagyok magamnál. S tényleg nem voltam. De nem külső szerek miatt. Az érzések annyira eluralkodtam rajtam, mintha csak drogot használtam volna. Vajon HoSeok is ezt érezte minden egyes alkalommal?

Puha ujjak ragadták meg kézfejemet. A szívem hatalmasat dobbant ijedtemben, miközben a kéz tulajdonosa felé fordultam. Jeong Guk volt az. Ott állt, centikre tőlem. Fekete haja kócosabb volt, mint bármikor máskor. Egy-egy kósza tincs a szemébe lógott, mégis tisztán kivehető volt szemeibe csillogó fájdalma. Ajkai résnyire nyíltak, mintha mondani szeretne valamit, de amint tekintetünk találkozott, meggondolta magát. Inkább szótlanul állt mellettem, fogva tartva tekintetemet. S nem akartam. Tiltakozni akartam a helyzet ellen. De elmémmel ellentétbe testem erőtlen volt, nem volt képes a megmozdulásra.

 - Mindenhol kerestelek… - Szólalt meg percek elteltével. Hangja, akárcsak arcára kiülő érzelme, fájdalommal volt teli. Basszus, hát miért ő érzi magát rosszul?

Nem voltam képes megszólalni. Szerettem volna, de nem ment. Újra a padra rogytam helyette, hagyva, hogy kezem kicsússzon ujjai gyengéd szorítása közül.

 - Még mindig nem beszélsz velem? – Ült le mellém. Válaszként csak megráztam a fejem. – Nem akarom, hogy ez legyen! – Ragadta meg újra kezemet, ezúttal erősebben. - Szeretlek, bassza meg! Tudom, hogy nagyon elcsesztem, én vagyok a világon a legrosszabb ember, de kérlek, nagyon szépen kérlek… Beszélj velem…

 - Nem megy… - Ennél többet nem tudtam mondani számára. Hangom, akárcsak testem, erőtlen volt, mégis képes voltam elég erőt gyűjteni ahhoz, hogy felálljak mellőle.

 - A kollégiumba had vigyelek legalább vissza. – mondta kétségbeesetten, ahogy meglátta lassú lépteimet, amivel elindultam visszafele. – Kérlek…

Nem mondtam semmit. Lábaimmal az autója felé indultam, mint egy jelzésként neki, hogy benne vagyok ajánlatába. Nem boldogan, de benne vagyok. Mondhattam volna nemet is természetesen, de a lábam még mindig sajgott az órákkal ezelőtti sétától. S hát legalább valami haszna legyen Jeong Guknak.

A világ legkínosabb csendje volt a miénk. Nem volt hosszú út, alig negyedóra, de az kínos volt. Feszengve ültem mellette. Nem tudtam elvonatkoztatni a ténytől, hogy mellette ülök. Egy autóban. Alig néhány centire tőle. Miért is gondoltam, hogy ennyi haszna legyen? Egyáltalán miért foglalkozok még vele? Nem hiszem el… Hülye vagyok…

Megkönnyebbült sóhaj szaladt ki ajkaim közül, amikor az autó motorja a kollégium parkolójában leállt. Kezeimmel azonnal a biztonsági övet csatoltam ki, hogy mihamarabb a friss levegőn tudhassam magam.

 - Aludj velem… - Suttogó hangja megakadályozott minden mozdulatomban. Nem mondandója, inkább a fájdalma, ami hangjából hallattszódott.

Arcomat felé fordítottam. Először néztem rá hosszabban és jobban megfigyelve az óta, mióta ott hagytam Busanba. Fekete haja kócosan állt, tekintete sötét volt, fájdalmas csillogással teli. Alsó ajkát beharapva nézett vissza rám. Ennek ellenére mégis egy halk nemmel válaszoltam, majd kiszálltam az autóból. Nem néztem vissza rá, de éreztem tekintetét hátamon, amellyel minden lépésemet végigkövette a kollégium ajtajáig.

 - Mindenhol kerestelek! – Csengett fülembe Seol Hi aggodalommal teli hangja, ami rögtön fogadott, ahogy beléptem a szobánk ajtaján. Az ágyon ült, kezében egy bögre teával, laptopja pedig kinyitva, így megpillanthattam beadandóját, amit épp írt. – Hívtalak, de a telefonodat itthon hagytad. Minden rendben? – Állt fel az ágyról, hogy elém léphessen, és arcomat fürkészhesse közelebbről.

 - Igen… - Sóhajtottam fel. Legjobb barátnőm, még se mondom el neki a problémámat. Jól teszem ezt vajon? – Csak fáradt vagyok. – Hazudtam halkan. Elhitte.

 - Akkor Jeong Gukkal voltál? Elvégre az ő kocsijából szálltál ki… - Húzta féloldalas mosolyra ajkát. Arcát látva biztos voltam benne, hogy különféle téves, illetve perverz gondolatok játszódnak le elméjében.

 - Aham… - Hagytam rá a dolgokat, majd a fürdőszobába vettem irányomat. Bezárva magam után az ajtót, azonnal annak dőltem. – Édes istenem…

***

Másnap délelőtt a telefonom ébresztett. Aznap kivételesen úgy döntöttünk Seol Hivel, hogy kihagyjuk a délelőtti előadásokat, hiszen egyik unalmasabb volt a másiknál, ráadásul majd száz ember közül nem fogja észrevenni az előadó, hogy pont mi hiányzunk. Ezért aznap sokáig lustálkodhattunk, illetve aludhattunk az ágyunkban.

Előhalászva telefonomat a párnám alól, rögtön anyukám neve vakított fényesen az arcomba. Hunyorogva húztam el a zöld jelzésen az ujjamat, hogy aztán lomhán a fülemhez emeljem a telefonomat. Jobban mondva, a fülemre tegyem, hogy továbbra is kényelmesen feküdhessek az ágyamban.

 - Szia, kincsem! – Fájóan hatolt fülembe édesanyám boldogságtól túlcsorduló hangja. Fájdalmas grimaszt vágva ültem fel az ágyamba, hogy a telefon ne legyen olyan közel a fülemhez. – Hogy vagy?

 - Jól anya… jól… - Nyöszörögtem, szemeimet dörzsölve. A másik ágyra tekintve megláthattam Seol Hit, aki a telefonját nyomkodta. Valószínűleg Min Jaevel társalgott.

 - Tudod kincsem a jövő hétre elég rossz időt jósoltak, és megnézve a szekrényedet, látom, hogy nem vittél megfelelő ruházatot. Nem volna jó, ha megbetegednél. – Aggodalommal teli hangja melegséggel töltötte el a szívemet. Közben azért a falat kapartam volna, hogy emiatt képes volt felhívni. De hát már csak ilyenek az édesanyák, nemde? – Szombaton gyere el ebédelni, és akkor elhozhatod a ruháidat. Rendben?

 - Igen… - Egyeztem bele egy ásítás kíséretében. Nem volt kedvem nemet mondani neki, meg nem is akartam igazából. Éheztem már egy jó adag hazai ebédre.

Majd fél órába telt, mire leráztam magamról anyámat. Elmesélte az elmúlt napok eseményeit, aminek részese volt, az után, hogy visszajöttem Szöulba. Sokszor elgondolkoztam már azon a kérdésen, hogy direkt untat vagy tényleg nem veszi észre, hogy engem ezek az apró dolgok nem érdekelnek? Ennek ellenére soha nem adtam ezt tudtára. Főleg mióta Jin meghalt. Neki ezek a felesleges beszélgetések örömet okoztak, s ki vagyok én ahhoz, hogy elrontsam ezt számára? Egy anya számára, aki elvesztette a fiát…

Egy újabb fél óra elteltével Seol Hivel elhagytuk a kollégium négy falát, hogy a legközelebbi gyorsétkezdébe elfogyasszuk az ebédünket. Aznap is verőfényes napsütés fogadott minket, ahogy kiléptünk az utcára. Semmivel se hűlt le az idő, sőt már olyan hatást is keltett bennem, hogy az ősz nem is fog elérkezni ide. Örökre nyár marad. Mintha örökre fiatalok maradnánk, és a kollégium meg az egyetem falai közt töltenénk örök boldogságba napjainkat. Mintha semmi se változna meg az életben. Csak mi és a fiatalságunk. Na meg a hazugság, amit a szerelem ad számunkra…

Belépve az étkezdébe a legelső menüt választottam magamnak. Nem voltam éhes, csak megszokásból ebédeltem. Na meg azért, hogy Seol Hi ne sejtsen semmit a bennem dúló érzésekről. Mindig abból jött rá, hogy valami baj van, hogy nem kértem enni. Ezt megelőzve pedig úgy döntöttem, hogy eszek néhány falatot. A többit meg majd a rossz ízre fogom.

 - Leülhetek? – kérdezte meg egy ismerős hang az asztalnál állva. Fejemet felemelve az alakra néztem, majd ismét az ételre. Próbáltam nem tudomást venni róla, ellentétbe Seol Hivel.

 - Persze! – Állt fel barátnőm, megfogva a tálcáját. Meglepetten néztem cselekedetét, és már szerettem volna szóra nyitni a számat, amikor fel nem tett kérdésemre azonnal válaszolt. – Amúgy se vagyok éhes, a kaja is borzalmas, meg Min Jae írt, hogy vége az órájának. – Csicseregte a mézesmázos hangjával, amit mindig akkor használt, amikor nem feltűnően, de mégis egy hazugsággal akart távozni a helyszínről. Nem tudtam miért hazudik, hiszen tisztában van vele, hogy ennél már jobban ismerem. – Cho Hee, majd találkozunk. Sziasztok! – Köszönt el villámsebességgel, s mire észbe kaptam, már ott se volt, helyén pedig Jeong Guk ült.

 - Ha nem is beszélsz velem, legalább a társaságodban tűrj meg. – Halk hangja szinte elveszett a nyüzsgésben, ennek ellenére is tisztán hallottam minden egyes szavát.

Nem mondtam semmit. Nem akartam és nem is tudtam. Hangja még fájdalmasabban csengett, mint az elmúlt nap. Valószínűleg arcán is ez tükröződött, s hogy ezt ellenőrizzem, ráemeltem tekintetemet. Igazam volt. Rosszabbul nézett ki, mint tegnap este az autóban. De miért? Neki mi olyan rossz? Az, hogy nem használhat egy lelki szennyesládának? Vagy tényleg a hazugsága okozza ezt számára? Utólag belátta, hogy rosszul tette? Na, nem mintha ez sokat változtatna a helyzeten…