32. rész

 - Kim Cho Hee? – kérdezte meg hatalmas mosolyra húzódó ajkakkal. Mi a fene van ezzel a tanévvel? Lassan egész Szöul ismerni fog?

 - Te ki vagy? – Gyors mozdulattal rántottam ki csuklómat ujjai egyre erősödő szorítása közül, ami örömében akár fájdalmassá is válhatott volna.

 - Kim Tae Hyung. – Válasza közben felállt a padról, és egy határozott mozdulattal rántotta testemet az övéhez, hogy karjai erős szorítása között tartsa meglepett mivoltomat.

 - Neked nem a börtönben kéne lenned?  - kérdeztem meg átgondolatlanul, meglepetten, s halva kérdésemet, ő maga is meglepődött. Kihasználva meglepettségét, gyengéden eltoltam magamtól alakját.

 - Tényleg olyan vagy, mint ahogy Kookie mesélte. – Vigyorgott rám másodpercekkel később, ahogy eltűnt arcáról a döbbenet.

 - Mit mesélt rólam az a szerencsecsomag? – Vontam fel kérdőn bal szemöldökömet, majd érzékelve, hogy immár elröhögi magát, erőtlenül a padra rogytam. Hangos sóhaj hagyta el kiszáradt ajkaimat.

 - Hogy eléggé nagy a szád. – válaszolt majd egy perc elteltével kérdésemre, azután helyet foglalt velem szemben. – Eleinte nem értettem, hogy szexuálisan érti-e vagy így… De most már legalább tudom!

 - Látom, te se vagy normálisabb. – Sóhajtottam fel újra. – Jin komolyan veletek barátkozott? Pedig olyan normális volt…

 - Igazából ő meg Nam, akit normálisnak lehet nevezni. Néha Suga-t is, de az eléggé ritka. Na de mesélj! – Dőlt előre a padon, már-már a képembe mászva. – Milyen Kook? Jól bánik veled? Minden rendben van köztetek?

 - Szerintem ezeket később is meg tudjátok beszélni. – Mintegy megváltás, úgy hasított végig Jeong Guk hangja az úrrá lévő bénító csendben. Tekintetemet a padnál álló fekete hajú mivoltára irányítottam, s haloványan viszonoztam mosolyát, amivel engem nézett. – De örömmel látom, hogy megismertétek egymást. – A velem szemben ülőre is rámosolygott, majd helyet foglalva mellettem, átkarolta vállamat. – Úgy gondoltam, hogy mivel nehéz héten vagy túl és holnap még gyakorlatra is mész… - Egy pillanatra megállt mondandójában, majd élesen beszívta ajkai közt a levegőt, amit hangos sóhaj kíséretében engedett aztán ki. Tae Hyung kíváncsi tekintettel figyelte a mellettem ülő reakcióját és mimikáját. – Ezért ketten elmegyünk valamerre V-vel, de ha már itt vagy megkérdezem, hogy van e kedved velünk tartani.

 - Milyen gyakorlatra jársz? – Vágta közbe kérdését Tae Hyung, megelőzve válaszadásomba. Bár mindegy. Amúgy is nemmel válaszoltam volna, azt meg egy fejrázással is ki tudom fejezni.

 - Elvonóra járok… - válaszoltam természetesen. Vagyis csak próbálkoztam. Amúgy se mindennapos egy elvonón töltött gyakorlat, másrészt meg a tényező, hogy kihez járok, eléggé nem volt mindennapi. Na, jó… inkább csak az érzéseim.

 - HoSeokhoz? – kérdezett rá, láthatólag naivan.

 - Ühm… - A hang egyszerre hagyta el torkunkat Jeong Gukkal. A kellemetlenségünket, meg a tényt, hogy nem akarunk erről beszélni, mintha megérezte volna a velünk szemben ülő, ezért vidám, már-már túlságosan életvidáman témát váltott.

 - Cho Hee menj nyugodtan pihenni, én elrabolom a lovagodat, és megiszunk valamit a közeli kocsmában. De ne aggódj, csak annyit, hogy utána este tudja használni a farkát! – Tae Hyung elnevette magát, miközben felállt a padról, míg Jeong Guk kínos mosollyal, és pipacspiros arccal gyengéd csókot lehelt ajkaimra, ezután követte a barna hajú barátját.

Percekkel később is a padon ültem. A levegő egyre hűvösebb lett, s a rajtam lévő őszi kabát egyáltalán nem segített melegen tartani. Fáztam. Ennek ellenére mégsem mentem fel a kollégiumi szobába, ahol meleg volt. Csak ültem ott továbbra is, szerencsétlennek hatott jelenséggel a mellettem elhaladók számára. Egy-két kósza pillantásból kiszűrtem, hogy egyáltalán nem tartanak épelméjűnek, sőt. Valakin látszott, hogy oda akar jönni hozzám, megnézni, hogy egyáltalán élek-e még. Talán annyira furcsa látvány nyújtok október végén, egy padon ülve?

Újabb percek teltek el, mire megmozdultam. Na, nem azért, mert meguntam a fagyoskodást. Csak átkutattam zsebeimet, majd a táskámat, a dugi cigim reményében. De persze nem találtam. Az éjjeliszekrényemen hagytam. Lehet jobb is…

Hangosan felsóhajtottam, mintegy nyugtázva a tényt, hogy kénytelen vagyok abbahagyni a fagyoskodást és erőt venni lelkileg fáradt testemen, hogy felvonszoljam magam a negyediken lévő kollégiumi szobámba.

 - Kérsz? – A hangot még nem is volt időm felismerni, máris képembe volt nyomva egy szál nikotinrúd, amire azokban a percekben égetően vágytam. Az ujjakra néztem, amik tartották a fehér szálat. Férfikéz volt.

Felemelve fejemet a tulajdonosára pillantottam. A zöld hajú, Min YoonGi, becenevén Suga ült velem szemben velem. Kérdő pillantással viszonoztam álmos, és valószínűleg részegséggel itatott barna tekintetét.

 - Kookie-t keresem. – válaszolt tömören fel nem tett kérdésemre. – Kérsz? – Ismételte meg kérdését.

 - Ühm… Igen. – Bólintottam félénken, s elvettem a fehér szálat. Alig egy perc elteltével pedig már elégedetten nyugtázta szervezetem, hogy nikotinhoz jutott. – Elment mellesleg.

 - És esetleg van lehetőség arra, hogy megvárjam a szobájában? Sürgős lenne beszélnem vele…

 - Miért nem hívod fel telefonon?

 - Még múltkor, amikor berúgtam, elhagytam a telefonom, azóta meg nem vettem újat. – Rántott könnyedén a vállán. Számára minden ilyen egyszerű, és semmit se komplikál túl? Vajon jó ez így neki?

 - Felhívjam neked? – Szaladt ki ajkaim közül ösztönösen a válasz, pedig egyáltalán nem akartam belekeveredni a kettejük dolgába. Annak ellenére se, hogy biztos voltam benne teljes mértékig, hogy rengeteg közöm van hozzá.

 - Nem muszáj. Elég, ha beengedsz a szobájába, ott megvárom. Amúgy is éhes vagyok. – Nem voltam benne biztos, hogy tényleg egy halovány mosoly jelent meg ajkain, mindenesetre megszántam még nálam is szerencsétlenebbnek ható mivoltát. Meg hát örömmel töltött el, hogy nem csak én vagyok szerencsétlen… Vagy mégis?

 - Nincs kedved velem enni? – kérdeztem meg, meglepve vele. – Megkívántam most a hottokot, de egyedül nem szeretek enni. – Meg se várva válaszát, vagy, hogy bármiféle reakciót is produkáljon, felálltam a padról, kezembe véve táskámat. -  Gyere, meghívlak. – Ragadtam meg hófehér csuklóját.

 - Köszi… - Nyögte ki végül aztán, de már csak akkor, amikor elhagytuk a kollégiumi épületek közötti parkos részt.

 - Nem tudom mennyire is vagy társasági lény, de nem kell aggódnod, nincs kedvem annyira beszélgetni.

Elhangzott szavaimra csak egy megnyugodott sóhajjal válaszolt. Az utcákon sétálva egyetlen egy szót sem szóltunk egymáshoz. Zsebre tett kézzel, liluló ajkakkal, s gondolatok sokaságával elménkben, sétáltunk egymás mellett, akárcsak két idegen.

Október vége volt, fagyok jártak. A vékony kabát egyikünket se melegítette már, még sem tettünk ellene semmit se. Csak róttuk Szöul utcáit, meg sem állva egyetlen egy kereszteződésben sem. Nem tudom mi járhatott a zöld haj alatt lévő fejébe, de elkapva időnkénti rám pillantását, valószínűleg Jin járhatott a fejében. S én. A köztünk lévő hasonlóságok, illetve ellentétek. Vajon számára is annyira fájt az elvesztése, mint számomra? Soha nem fogom megtudni…

Még akkor se beszéltünk, amikor kikértem mindkettőnknek a hottok adagot, mellé egy üveg szojut, s helyet foglaltunk az egyik műanyag asztalnál. Percekig csendben ettünk, szojut is kérdés nélkül öntöttünk egymásnak.

Sejthettem volna, hogy a köztünk lévő csend sem fog örökké tartani. Valaminek történnie kell, hogy tönkre legyen téve. S abban a pillanatban, mikor szívem nem is két ütemet hagyott ki, hanem mondhatni leállt, éreztem, hogy az estének végleg vége szakadt. Ha csak nem az egész életemnek.

 - Szereted Jung HoSeokot? – kérdezte meg a zöld hajú, Min YoonGi névre hallgató személy, komoly kifejezéssel az arcán, még komolyabb tekintettel.