29. rész

Ő szólalt meg ismét elsőnek. Rekedtes hangja betöltötte a néma csendet, ami kitöltötte a köztünk lévő levegőt, ami már-már forró volt, mégis fagyos.

 - Gyönyörű vagy.

Arcomat elöntötte a jól megszokott pír, s fejemet lehajtva léptem arrébb az ajtóban, hogy vendégem be tudjon fáradni. Elsétálva mellettem, keze gyengéden végig simított karomon, ami csak rontott helyzetemen. Arcomat ismét elöntötte a pirosság, s lassacskán ugyanolyan színt öltött, mint a ruhám.

 - Szóval itt laksz? – kérdése újra betöltötte a néma csendet, ám hangja már nem volt rekedtes, s zavara is eltűnt.

 - Igen… - válaszoltam halkan, míg becsuktam a bejárati ajtót.

 - Van egy szobatársad is? – Fordult felém, hogy tekintete újra végignézze mivoltomat.

 - Ühüm… - Bólintottam. – De ő már elment a barátjával.

Nem mondott semmit. Íriszeit az enyémekbe fúrva lassan elindult felém. Már csak milliméterek választottak el egymástól, s a szívem is a torkomban dobogott, amikor hirtelen megragadta kézfejemet. Ujjait az enyémek közé helyezte, összekulcsolva ez által a kezünket. Éreztem, amint a torkomban dobogó szívem kiugrani készül a helyéről, és még levegőt is elfelejtettem venni ujjai finom érintése miatt.

 - Ne légy zavarba. – Súgta halkan fülembe. Ajkai a fülcimpámat súrolták, melytől egész testem libabőrős lett. Vártam, hogy arcomat elöntse a pír, de ez elmaradt. Valami egészen mást kezdtem érezni, amit nem tudtam mire vélni. – Ma tégy úgy, mintha a való életben is egy pár lennénk.

Valami olyasmire számítottam, hogy elengedi a kezemet ezek után, és felröhög, mondván, hogy csak viccelt, de ez elmaradt. Ujjai gyengéden megszorították az enyémeket, és megfordítva megszeppent alakomat, a folyosóra húzott ki. Türelmesen megvárta, míg feleszmélek a kábultságból, hogy bezárjam a kollégiumi szoba ajtaját, a kulcsot pedig a táskába helyezzem.

Nem is emlékszem már az útra, míg eljutottunk a bál helyszínére. Csak magára az érzésre emlékszem. Hogy puha bőre jólesően ért az enyémhez, hogy szívem minduntalan hatalmasat dobbant, megérezve rám szegeződő sötét szempárját, hogy halk suttogó szavai nyakamat, s fülemet csiklandozta, míg lehelete szinte égette a bőrömet.

Azokban a percekben nem érdekelt Jeong Guk. A tény, hogy családi okok miatt vissza kellett mennie Busanba, úgy hatott, mintha egy kifogásként hagyott magamra, Jung HoSeok karjaiba dobva. Pedig, ha nem ment volna el, akkor, mint egy álompár léphettünk volna be a tornaterem ajtaján, a figyelő szempárok sűrűjébe, s suttogó párosokat magukra hagyva, míg elsétálunk mellettük. De így, hogy mondhatni egy ismeretlennel az oldalalom sétáltam be, jelentéktelennek számítottam.

A legközelebbi italpulthoz sétáltunk. HoSeok az elvonóra hivatkozva csak egy pohár alkoholmentes koktélt kért, de én éreztem, hogy valami erősebbre van szükségem, ezért az imádott whiskymet szorongattam percekkel később a kezemben. Szerettem volna mellette kulturált maradni, és lassanként elkortyolgatni az alkoholos nedűt, ám amint a legelső korty jólesően lecsúszott a torkomon, nem bírtam megállni, hogy a többi ne kövesse. A mellettem álló meglepetten nézte hogyan fogy el a majd egy decinyi alkohol, s lesz másodpercekkel később üres a pohár.

 - A főiskolán inni is meglehet tanulni? – Nevetett fel HoSeok.

 - Nem itt tanultam meg inni… - Néztem rá, majd az üres pohárra.

 - Hozok még. – Vette ki az ujjaim közt szorongatott tárgyat, s helyére a koktélját tette be. Percekkel később tért csak vissza, immár whiskyvel a kezében. – Ha ezt is ilyen gyorsan szeretnéd meginni, akkor szólj, mert egyszerűbb a pult mellett állva kérni a következőt neked. – Meglepő módon kijelentése nem az a tipikus bunkó beszólásnak hatott, hanem poénféle lett volna tőle. Bár az már mellékes, hogy valószínűleg az elvonón elfelejtette, hogy mi az a poén, mert bár vigyorgott mondata közben, a hangszíne semlegesnek volt mondható. – Nem megyünk ki? – kérdezte meg rögtön, amint látta, hogy nem szólok semmit se elhangzott mondatára.

 - De. – Bólintottam egy egészen aprót.

Ujjait ismét az enyémek közé helyezte, s gyengéden megszorítva kézfejemet, újból maga után kezdett húzni. Átvergődve az egyre növekvő tömegen kínzóan hosszú perceknek tűnt, míg kiértünk a friss levegőre. Az október hűvöse már javába belengte a levegőt, s hiába volt kellemesen hűvös mikor mentünk a csarnok felé, azt elhagyva fél óra eltelte után, a levegő kellemetlenül lehűlt. S hát természetesen én ostoba miért is vittem volna magammal kabátot…

Melegség lett úrrá rajtam. Megérezve a zakó nehéz súlyát azonnal rájöttem, hogy HoSeok műve az egész. Rásandítva a mellém sétáló mivoltára, megláthattam, hogy mindössze csak egy ing van rajta, semmit több.

 - Ne fázz meg… - Súgtam halkan, majd ujjaimat kicsúsztatva az övéi közül, már épp készültem volna levenni a zakót, mikor égetően forró keze megakadályozott ebbe.

 - Nem fogok megfázni, ne aggódj. – Akárcsak én, ő is halkan súgta ajkait elhagyó szavakat.

 - De nincs túl hideg ahhoz, hogy… - Nem bírtam befejezni a mondatot. Mutatóujját ajkamra helyezve intett csendre.

 - Cho Hee… - Ajkai közül halkan elhagyó nevem hallatán bizsergés futott végig hátamon. Megrökönyödve álltam vele szemben, még levegőt is elfelejtettem venni. S amint tekintetünk találkozott, elmémbe egyetlen egy mondat hangzott el: csókolj meg! – El kell mondanom valamit… - Hajtotta le fejét, míg alsó ajkát egészen finoman bekapta.

 - Mit? – kérdeztem meg rekedtes hanggal. Nem tudom, hogy ő ezt észre vette-e vagy sem, de hangom szánalmas módon elárulta belső gondolataimat, s azt, hogy mire is vágyok valójában.

 - Először azért csókoltalak meg, mert féltékeny voltam Jungkookra, sőt még most is az vagyok. De amikor ott az irodában viszonoztad a csókot… - Elhallgatott. Eltelt talán egy perc is, mire képes volt folytatni. – Igazság szerint mindvégig hazudtam neked. - Sóhajtott fel. – Először azért akartalak eltaszítani magamtól, mert Jin húga vagy. Majd pedig Jungkook miatt, de valójában egyetlen egy oka volt ennek, és csak most jöttem rá.

 - Nem értem…

 - Azt hiszem… - Újból elhallgatott. Immár alsó ajkát erőteljesebben harapta be, míg tekintete zavartan nézett hol rám, hol pedig a földre. Látszólag kereste a szavakat, nem tudta hogyan fejezze ki magát. – Bassza meg Cho Hee nem vagy közömbös számomra! Soha nem is voltál! – Kiáltotta el magát.

Megrökönyödve álltam vele szemben. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy hangosan felsóhajtsak-e, esetleg válaszoljam azt, hogy számomra sem közömbös, vagy az ujjaim közt szorongatott pohár tartalmát húzzam le. Csak álltam ott tehetetlenül, míg a másodpercek villámgyorsan szálltak tova. Az előttem álló HoSeok kapkodva vette a levegőt, látszólag egyszerre volt izgatott és zavart, s talán életében először nem tudott mit kezdeni a helyzettel.

A levegő mintha megfagyott volna körülöttünk. A szél, ami eddig egészen csendesen fújt, mintha elmúlt volna. A lélegzetünk se látszott már, hiába lett percről percre egyre hidegebb. Csak tehetetlenül álltunk a másikkal szemben, mintegy csodára várva. De hát mégis milyen csodára? HoSeok elhangzott szavai, ami még így se a teljes igazságot fedte érzéseivel kapcsolatban, azok a szavak voltak, amire mindketten vágytunk, még se merte egyikünk se kimondani.  S bár elhagyta száját ezek a szavak, mégis tisztába voltunk vele, hogy ez számunkra nem lesz olyan egyszerű. Sőt, az is előfordulhat, hogy ezek a szavak mindössze ennek az éjszakának a varázsa. Azoké a perceké, amikor ott egymással szemben, kettesben, a külvilágot kizárva töltjük.

Meg se lepődtem már, amikor HoSeok lassú léptekkel elindult felém. S már csak alig néhány centi választott el minket egymástól, amikor egy hang, ami a nevemet formálta, pontosan úgy, mint annál a bizonyos pados incidensnél, visszarántott minket a valóságba. Kegyetlenül, mintha csak egy kést döftek volna belénk.

 - Te mi a faszt keresel itt? – Jeong Guk hangja valószínűleg hangosabb volt a kelleténél, de a kábulattól ezt nem érzékeltem.

 - Neked nem Busanba kéne lenned? – kérdezte meg HoSeok, aki hamarabb túltette magát az előbb történteken, mint én. Bárcsak nekem is ilyen könnyedén menne…

 - Ott hagytam a szüleimet, hogy a barátnőmmel legyek és elvigyem a bálba, de a fene se gondolta, hogy téged talállak itt vele. – Mellém érve azonnal megragadta csuklómat, s szorosan a teste mellé húzott. Dühébe még azt se vette észre, hogy HoSeok zakója van rajtam, a kezemben lévő whiskyt meg majdnem kiönti. – Mit képzelsz magadról, hogy idejössz hozzá? – Ordította el magát, ezzel egy időben pedig ellépett mellőlem, hogy HoSeok előtt centikre meg tudjon állni.

 - Mi van akkor, ha ő hívott el? – Vonta fel egyik szemöldökét, míg ajkai egy egészen halovány mosolyra húzódtak.

 - Még hazudozol is róla?!

Jeong Guk torkát elhagyó kiáltás volt az utolsó, ezek után betelt nála a pohár. Villámgyors léptekkel lépett HoSeokhoz, már-már hozzáérve, s ezt követően ökle a vele szembe álló felé lendült. Hangos sikolyom kísérte tettét, elnyomva a csattanást, ami jelezte Jeong Guk ökle és HoSeok állának találkozását.

Ezek után nem követtem az eseményeket. Egyrészt a döbbenet miatt, amit Jeong Guk cselekedete váltott ki, másrészt a tény, hogy észre se vették sikoltozó alakomat. Szinte kizártak a külvilágból, s csak a másikkal voltak elfoglalva. Jobban mondva azzal, hogy hogyan verjék szét a másikat, miközben már rég nem én voltam a vita tárgya, hanem az ő párosuk.

Alig néhány percig álltam csak ott, mindössze addig, amíg sikerült valamelyest feleszmélnem a kábulatból, majd hátat fordítva a veszekedő, illetve verekedő párosuknak, elindultam az ellenkező irányba. Több méteren keresztül hallottam még a vitájukat, de csak sétáltam tovább, mintha mi se történt volna. Útközben persze azért húzóra megitta a pohár tartalmát, majd az üvegtárgyat hanyagul az egyik padra tettem, ott hagyva. Tudtam, hogy hajnalra nem ő lesz az egyedüli, a részegség miatt elég sokan szanaszéjjel fogják hagyni őket.

Lassan elértem a kollégium lépcsőjét is, mikor futás hangjára lettem figyelmes, majd a nevemre, amit az illető már-már kiabált. Időm se volt megfordulni, vagy akár lélegzetet venni, a hang tulajdonosa mögöttem állt meg, s kezeivel megragadva a karomat magával szembe fordított. Tekintetünk mindössze csak egy pillanatra találkozott, s nem is kellettek ahhoz szavak, hogy rájöjjek mi lesz a következő tette. Ajkai pillanatok alatt az enyémekre tapadt, s lágyan, mégis teli szenvedéllyel vette birtokba őket. Kezei hátamra fonódtak, míg enyémek a nyakába, s hagytam, hogy ne csak ajkam, de testem illetve elmém felett is átvegye az irányítást.