28. rész

 - Tessék? – kérdezett vissza.

Kérdésem hallatán nem csak ő volt ledöbbenve – én is. Józan ésszel képtelen voltam megmagyarázni, hogy átgondolatlanul miért kérdezek ilyet. Na meg, hogy miért pont tőle. Meg egyáltalán minek? Nem annak kéne örülnöm, hogy nem kell elmennem arra a felesleges marhaságra?

Nem voltam képes válaszolni, vagy egyáltalán bármit is mondani, jobban mondva kinyögni. Csak tehetetlenül álltam a szoba közepén, ujjaim közt egyre görcsösebben szorongatva a műanyag szatyor füleit. Ahogy a másodpercek villámgyorsan kezdtek tovaszállni, s majd egy perc is eltelt a némaságban, már az arcára se tudtam nézni. Fejemet lehajtva, és arcomat gondosan eltakarva a hajammal, álltam további másodperceket előtte.

A kínos csendet – ami lehet csak számomra volt az – ő törte meg.

 - Tehát én kísérjelek el a bálra? – Hangzott el az újabb kérdés ajkai közül. Fejemet még mindig lehajtva álltam tehetetlenül a szoba közepén.

 - Nem fontos… - Nyögtem ki. Éreztem, ahogy ajkaim, akárcsak a torkom is, kiszárad. Alsó ajkamat finoman beharaptam, visszatartva a gombócot, ami keletkezni kezdett torkomban. Újra a sírás kerülgetett, pedig már oly régóta nem éreztem. Vagyis előtte nem.

 - Holnap este lesz egy bál, amire engem hívsz meg? – kérdezte meg.

A fejemet még mindig nem emeltem fel, hogy ránézhessek. Helyette egy egészen aprót bólintottam.

 - És Jeong Guk? – Jött az újabb kérdés.

 - Nem lesz itt… - Vallottam be kelletlenül az igazat. Hazudhattam volna természetesen, de mi értelme lett volna. Ismerve őt, úgyis hamar rájött volna az igazságra.

 - Szöulba se lesz?

 - Nem…

A csend bénítóan tért vissza közénk. De lehet csak engem bénított meg. Hisz én nem voltam képes egy tapodtat se mozdulni, vagy akár felemelni a fejemet, hogy HoSeok ágyon ülő mivoltára nézhessek. Féltem. Nem is tőle, a saját ostobaságomtól, amiért kiszaladt ajkaim közül az a mérhetetlen nagy átgondolatlanság. Miért is jönne el velem egyáltalán? Hékás! Miért is akarom, hogy eljöjjön velem egyáltalán?

 - Hoztál sütit?

 - Uhm… - Emeltem fel végül fejemet, hogy aztán tekintetünk találkozni tudjon. Meglepett kérdése, már csak azért is, mert látszólag terelni akarta a témát. Tényleg ostoba dolog volt tőlem ilyet kérdezni…

 - Nem szeretem, de hát az itteni kajánál minden jobb, így nem kell aggódnod, el fog fogyni. – Miközben beszélt felállt az ágyról, hogy elém léphessen. Ujjai megragadták a szatyor fülét, és szerette volna elvenni, de ujjaim ugyanolyan görcsösen tartották. Közelsége pedig egyáltalán nem javított a helyzeten. – Vagy magadnak vetted? – Nézett rám kérdő tekintettel.

 - Ja… - Néztem le ujjaimra, amik lassan fájni kezdtek a görcsös kapaszkodástól. – Tied. – Hatalmasat nyelve néztem vissza rá, miközben lassan kifejtettem ujjaim közül a műanyag anyagot.

 - Szóval azt szeretnéd, hogy kísérjelek el a bálra. – Immár már nem kérdésként hangzott el ajkai közül szavai, hanem ténymegállapításként. Mintha csak elgondolkozna a feltett kérdésen. – Milyen is egy ilyen bál? Puccos? – kérdezte, majd visszaült az ágyra, kezében a bontatlan süteményes dobozzal. – Gondolom, öltöny kell meg minden.

 - Úgy szokták… - válaszoltam bizonytalanul. Végigpillantva ágyon ülő alakján, még inkább szerencsétlennek hatottam a még mindig szoba közepén álló mivoltommal, ezért gyorsan helyet foglaltam a legközelebbi széken. Ámbár így is szerencsétlennek hatottam.

 - Nem szeretnél az ágyra ülni? – Mutatott a mellette lévő üres helyre. – Biztos kényelmetlen, ráadásul ketten is elférünk itt.

Válaszra már nem volt időm. Sőt. Arra se volt, hogy értelmezzem kérdését és elgondolkozzak rajta. Nem várt egy másodpercet se mondata befejeztével, hamar megragadta hideg ujjaival kézfejemet, s döbbenettől tehetetlen alakomat a sajátja mellé ültette. Arcomat rögtön ellepte a pír érzékelve közelségét. Rá se kellett néznem ahhoz, hogy tudjam: milliméterek választanak el tőle. Ha egy picit is megmozdulnék, hozzáérnék meztelen karjához, ezt elkerülendően pedig próbáltam a lehető legapróbbra összehúzni magam. Nem voltam benne biztos, nem láttam jól a szemem sarkából, de mintha megmosolyogtatta volna szerencsétlenségem.

 - Őszinte leszek. – Sóhajtott fel. – Soha nem voltam még ilyen egyetemi bálszerűségen. Kíváncsi vagyok rá, ezért egye-fene, elkísérlek. – Mosolygott rám.

 - Tessék? – Kérdésem a meglepettség miatt néhány oktávval magasabban szaladt ki torkomon. Azt nem tudom, hogy arcomra ez hogyan is ülhetett ki, de lemertem volna fogadni, hogy roppant hülyén néztem rá.

 - Elkísérlek. – Ismételte el újra. Szája szegletében megjelent egy egészen apró mosoly, ahogy végig nézett arcomon. – Kíváncsi vagyok egy egyetemi bálra, mivel én úgy se megyek ilyen helyre tanulni, egyedül meg csak te vagy olyan bolond, hogy egy drogost elhívj magaddal. Ki kell használnom a helyzetet.

 - Nem is vagy drogos…

 - Úgy gondolod? – Lepődött meg számat elhagyó mondatomon.

 - Hát már nem élsz ilyen szerekkel, tehát akkor értelemszerű, hogy nem vagy az… - Haraptam be finoman alsó ajkamat.

 - Ne harapd be az ajkad, mert akkor meg akarom csókolni. – Oly könnyedséggel jelentette ki ezt a mondatot, mintha csak a kinti időjárásról esett volna szó. S vele ellentétbe az én szívem hatalmasat dobbant, még levegőt is elfelejtettem venni. Arcomat elöntötte a jól ismert pír, pillanatok alatt pipacspiros színt öltött. – Tudod – Sóhajtott fel –, veled ellentétben igen kevesen gondolkoznak így, és sokakat biztos zavarni fog, hogy mégiscsak egy elvonóról hozol magaddal embert. Ha ki is kerülök innen, nem hiszem, hogy sok esélyem lehet még, mivel drogoztam valamikor, ezt pedig sokan megvetik.

 - Holnap este legyél olyan, mint bárki más. Ne foglalkozz másokkal.

 - Ne aggódj, csak te leszel nekem holnap.

Mintha mi se történt volna. Nem foglalkozott a zavarommal, ami éppen, hogy elmúlt, ismét sikerült kihoznia belőlem, és az arcomat ellepő pirosságra is fittyet hányt. Kivette a zacskóból a süteményes dobozt, majd azt felbontva, meg is kóstolta az első darabot. Nem mertem ránézni ezek után, csak szemem sarkából láttam, hogy azt a gejl, olcsó bolti süteményt olyan élvezettel fogyasztja el, mint egy kisgyerek, aki már lassan egy hete nem evett.

A gyakorlati időm további részében vajmi keveset beszéltünk a bálról. Csak néhány mondat erejéig esett szó róla, de akkor is annyit beszéltünk meg, hogy hány órára jöjjön értem. Azt már ugyebár nem kellett elmondanom, hogy merre is van a kollégium, ahol lakom, tudta ő jól.

Aznap se voltam amúgy teljesen végig ott. Dél környékén egy hívás ráncigált vissza az egyetemre, ezért kénytelen voltam otthagyni HoSeokot, aki aznap először nem akarta, hogy elmenjek. Élvezte a társaságomat, s én is az övét.

Kora este környékén tértem vissza a kollégiumi szobámba. Kezemben a vacsorára szánt hamburgerrel léptem be a kis előszobába, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a szobánkra, s annak két ágyára. Seol Hi-t pillantottam meg az ágyamon, kezében egy fényképet szorongatva. Ahogy észrevette a szobába belépő mivoltomat, azonnal felpattant az ágyamról, és másodpercek alatt ért elém, hogy aztán karjaival szorosan átöleljen. Alig kaptam levegőt, és az, hogy haja belelógott az orromba, egyáltalán nem segített. Szerettem volna kapálózni a helyzet ellen, tiltakozni, levegőt venni, de amint meghallottam halk szipogását, ösztönösen átöleltem én is. Bár levegőt, azt így még annyit se kaptam.

 - Minden rendben? – kérdeztem meg szipogó barátnőmet, aki csak a fejét rázta meg nemleges válaszként.

 - Hiányoztál. És sajnálom. – Hangját tompította a kabátom, na meg a szipogása, de még így is tisztán hallottam minden egyes szavát.

 - Én is sajnálom… - Öleltem szorosabban magamhoz szipogó mivoltát.

Ezek után majd az egész éjszakát átbeszéltük. Minden apró mozzanatot elmeséltünk a másiknak, hogy pontosan mi is történt. Még azt is megosztottam Seol Hi-vel, hogy Jeong Guk helyett a gyakorlati alanyom, Jung HoSeok fog elkísérni. Meglepő vagy sem, de barátnőm ezt kétkedve fogadta eleinte, végezetül pedig már arra buzdított, hogy csábítsam el. Hát hova tűnt a nagy Jeon Jeong Guk imádata?

Másnap délben keltem. Természetesen Seol Hi már jóval hamarabb ébren volt, és próbált volna keltegetni, de délnél hamarabb nem voltam hajlandó kikelni a meleg takaróm alól. Akkor is csak azért hagytam ott, mert már idegesített a folytonos vinnyogása, hogy soha nem lesz kész, már pedig ő előtte még Min Jae-vel elmegy vacsorázni. Kit érdekel?

Este hatkor, mikor már túl voltam három étkezésen, négy kávén és több Seol Hi miatt átélt hiszti rohamon, örömmel lökdöstem ki a folyosóra, ahol már lovagja várta. Az ajtó zárjának kattanása örömmel csengett vissza fülembe, s egy hangos sóhaj kíséretében léptem be a fürdőszobába. Nem éreztem szükségét a hosszabb készülődésnek, vagy bármiféle díszpucc parádénak, így is szokatlan volt számomra az ágyon heverő piros ruha, a mellé készített fekete magas sarkúval. Gyors zuhany és hajmosás után hosszú hajamat csak megszárítottam és hagytam, hogy szabadon omoljon vállamra. A sminkkel se bajlódtam sokat, amúgy se ment nekem olyan jól, meg nem is akartam úgy kinézni, mint aki lefejelte a sminkes dobozt, ezért egy enyhébb, termeszétes hatású smink mellettem döntöttem. S hiába voltam végig az egyszerűség híve, két óra alatt nem készültem el. Nyolc óra múlt néhány perccel, amikor kopogás zavarta meg a hosszas káromkodásomat, ami végigkísérte a ruha felvételét. Meglepetten fordítottam oda fejemet, s némi zavarodottság után szinte futva rohantam az ajtóhoz, hogy kinyissam azt.

Meglepődtem-e vagy sem? Már jó magam sem tudom. De dermedten álltam vendégem előtt, aki hasonló kifejezéssel az arcán nézett vissza rám. Ujjaimmal szorosan kapaszkodtam a kilincsbe, s minden egyes lélegzetvétel után még erősebben megszorítottam a hideg tárgyat, ami kezem hőjétől kezdett lassan felmelegedni.

Ott, azokban a percekben, az életben először, és valószínűleg utoljára is, nem csak én nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. A velem szemben álló, aki azért látszólag kényelmetlenül érezte magát az öltönybe, időnként még levegőt is elfelejtett venni. Ajkai minduntalan résnyire nyíltak – ám egy hang se hagyta el őket. Perc, esetleg kettő is volt, míg szerencsétlen mivoltunkkal álltunk egymással szemben, szüntelen nézve a másikat.

Ő szólalt meg ismét elsőnek. Rekedtes hangja betöltötte a néma csendet, ami kitöltötte a köztünk lévő levegőt, ami már-már forró volt, mégis fagyos.

 - Gyönyörű vagy.