31. rész

A nap még fel sem kelt, amikor becsuktam magam mögött Jeong Guk szobájának ajtaját. Nem éreztem úgy magam, hogy azt a reggelt az ő társaságában bírnám eltölteni, és úgy tenni, mintha minden rendben volna. Hisz a tegnap este még oly elevenen élt bennem, mintha percekkel ezelőtt történt volna meg. Így is csak azért töltöttem vele az éjszakát, mert halkan sírva elaludtam.

Magányos mivoltom sétált a kollégiumi épületek közt. A hűvös, hajnali idő átjárta minden porcikámat, s bár az eső illata lengte be a levegőt, és a talaj is már fagyponthoz közeli volt, én mégis a kezemben vittem a magas sarkúmat. Nem érdekelt, hogy meg fogok fázni, esetleg felfázni. Csak kábultan, még félig álomban, sétáltam vissza a kollégiumi szobámba, ahol az üresség fogadott. Seol Hi természetesen nem tartózkodott ott. Ledobva a földre a cipőt, a kényelmetlen ruhámba dőltem be az ágyba, s hunytam be szemeimet. Nem aludtam, nem voltam rá képes. Mindössze mélyeket lélegezve a párnám illatából idéztem fel a tegnap esti beszélgetést.

 - Mi történt? – kérdeztem meg kíváncsian, szüntelen figyelve a velem szemben ülő íriszeit.

 - Már akkor is te voltál a téma igazából… - Harapott bele finoman alsó ajkába, míg pilláit lehunyta. Jobb kezével orrnyergét dörzsölte meg, majd újra rám pillantott. – Nem emlékszik már rá senki se, olyan részegek voltak, de meséltem nekik rólad. Mármint, hogy veled járok egy egyetemre. Jin rejtélyes kishúgával, akit soha senki nem látott, hisz a bátyja úgy féltette, mintha egy értékes gyémántról lenne szó. S természetesen kíváncsiak voltunk milyen is vagy. Hasonlítasz-e rá, vagy sem? Szép vagy-e, vagy sem? Megannyi kérdés kavargott bennünk. Tae említett valami olyasmit, hogy találkozott veled, de hát ő mindig ostobaságokat beszélt, ezért nem is hittünk neki.

 - Ennek mi köze van HoSeok tettéhez? – Szakítottam félbe monológját. Az elhangzottakat eddig is tudtam, hisz soha nem rejtették véka alá, hogy milyen gondolatok játszódtak le bennük velem kapcsolatban.

 - HoSeok volt az, aki leginkább kíváncsi volt rád. Nem ismert téged, de szenvedélyesen rajongott érted. Emlékszel arra, hogy valaki mindig küldött neked ételt? A kedvencedet?

 - Igen. – Bólintottam.

 - Ő volt az. – Sóhajtott fel. – Persze ezen akkoriban senki se csodálkozott, hiszen mindenki valamilyen szinten kapcsolatot akart veled létesíteni, főleg miután Jin hazaköltözött, majd meghalt. – Tartott néhány másodperces néma csendet, majd folytatta magyarázatát. – De az utolsó látogatás után annyira összetört, hogy megfenyegetett engem, hogyha kapcsolatot merek létesíteni veled, akárcsak barátságot, ő azt tönkre fogja tenni. Akkoriban nem foglalkoztam úgy ezzel a dologgal, mert miért is tettem volna? Nem tartottam vele a kapcsolatot a temetés után, majd annyi volt az információm róla, hogy elvonón van. Csakhogy amikor kiderült, hogy te hozzá jársz gyakorlatra… Megijedtem.

 - Azért, mert tönkre akarja tenni a kapcsolatunkat? – Vontam fel kérdőn az egyik szemöldökömet. Persze ostobaság volt tőlem arra várni, hogy valami értelmes magyarázatot kapjak a köztük zajló vitára, hiszen Jeong Gukról volt szó.

 - Eleinte azért.

 - S most…?

Egy ideig nem válaszolt. Csak engem nézett aggódó tekintettel, felgyorsult lélegzettel, s remegő ajkakkal. Nem értettem különös viselkedését, azonban mikor ajkai résnyire nyíltak, nyelve hegyével finoman benyálazta őket, majd suttogó válasza befurakodott hallójáratomba, a szívem két ütemet is kihagyott.

 - Mert tényleg szeret téged.

Hangosan felsóhajtottam. Kinyitottam egyre nehezedő pillámat, és ellentmondva testem akaratával, felkeltem az ágyról. A konyhába vánszorogtam, hogy egy éltető fekete nedűt lefőzzek, majd a dugi cigim kíséretében elfogyasszam.

Alig öt perc elteltével, immár melegítőben, és vastag pulóverben ültem az aprócska erkély egyik székébe, s jobb kezembe a kávésbögre, a másikban pedig egy szál cigaretta volt. Ritkán dohányoztam, évente maximum két dobozzal szívtam csak el, de éreztem, hogy nekem aznap reggel szükségem van egy esetleg két szál nikotin rúdra.

 - Ezt honnan veszed? – Időbe telt mire ez a kérdés elbírta hagyni ajkaimat, és valószínűleg a lélegzetem teljesen le is állt, mert egyáltalán nem éreztem, hogy a mellkasom fel-le emelkedne. Bezzeg a szívem eszeveszett dobogását a torkomban azt éreztem.

 - Ismerem már annyira, hogy felismerjem a jeleket rajta. – Hajtotta le fejét. Újabb percekig csendben ültünk egymással szemben, de ezúttal ezt a csendet ő szakította meg. – Azért van ez a viszály köztünk, mert mindketten magunkénak akarunk. Lényegében tényleg a te hibád, de mélyebb gyökerei vannak a dolognak, nem egy hónapos esemény az egész. Természetesen, ha nem szeretnélek, akkor nem foglalkoztatna a dolog, de így, hogy nagyon is szeretlek… Nem tudok megállt parancsolni magamnak és akárhányszor látom, veszekszem vele, vagy megütöm. Mint most az este…

 - Mi van akkor, ha én őt választom? – kérdeztem meg félve, halkan, már-már remegő ajkakkal. Látszólag azt hitte csak egy szimpla kérdés ez tőlem, és egyáltalán nem gondolom komolyan. Pedig tényleg komolyan kérdeztem tőle. Ha még ezt, akkor nem is tudtam.

 - Soha nem fogom hagyni.

***

Villámgyorsasággal teltek el a napok. A vasárnap hajnalt az este követte, majd a hétfő reggeli előadás, amik azon a héten csütörtök estig kitöltötték az óráimat. Ahogy az ősz egyre inkább úrrá lett az időn, úgy változott szinte mindenki zombivá. Előadás, evés, alvás, nap, mint nap. Vagy lehet, hogy ez csak arra a hétre jellemző?

Öt óra is jócskán elmúlt már, mire zsibongó fejjel, és egy enyhe migrén kíséretében kiléptem az egyetem üvegajtaján. Seol Hi két méter megtétele után el is köszönt tőlem, s rohant lovagjához, aki már ott várta őt a falnak támaszkodva. Intettem egyet neki is, majd hátat fordítva a szerelmespárnak, akiktől csak a hányinger kapott el, elindultam a kollégium irányába. Nem vágytam társaságra, főleg nem Jeong Gukéra, aki majd minden egyes nap rám tukmálta magát és a nyálas szerelmét. Aznap este csak egy forró zuhany és a meleg ágyam társasága volt az, ami vonzott. Mondhatni még egyetlen egy szót se akartam váltani az emberekkel.

Szerencsére a kollégiumot és a hatalmas egyetemi épületeket csak tíz perces séta kötötte össze. Még nagyobb szerencsémre pedig rajtam kívül senkit se láttam ott tartózkodni. Egyedül voltam. Csak én, a migrénem és a kósza gondolataim. A vasárnap lezajlott beszélgetést egyáltalán nem sikerült elfelejtenem, mi több. Az idő múlásával még inkább felelevenedett bennem, és kitöltötte minden maradék gondolatomat, amit esetleg azzal tölthettem volna, hogy mégis mi a fenét fogok enni jövő héten. Mert a pénzem az természetesen elfogyott. Ideje volna hazalátogatnom...

A szívem hatalmasat dobbant, mikor megpillantottam egy alakot, háttal nekem, mégis azon a padon üldögélve, ahol múltkor HoSeok várt engem. Ám ijedelmem – egyáltalán megijedtem? – hamar elmúlt, hisz az ott üldögélő mivolta hamar elhessegette HoSeok gondolatát. Haja formája, s színe se hasonlított arra a személyre, akinek alakja kitöltötte gondolataimat azokban a pillanatokban. S mikor hátrafordult, valószínűleg abba a reménybe, hogy megérkezett a személy, akire vár, megpillanthattam arcát is.

Vele ellentétbe az én arcomra nem ült ki a döbbenet, s számat is sikeresen becsuktam, mikor észrevettem, hogy akaratlanul is próbálom utánozni bamba kifejezését. S mintha mi se történt volna az elmúlt másodpercek alatt, utamat újra a kollégium bejárata felé folytattam, hiszen a padon ülő alak egyáltalán nem hessegette el antiszociális érzéseimet. De szerencsétlenségemre nem jutottam két méternél továbbra, hisz puha ujjai megragadták csuklómat, megállásra kényszerítve fáradt testem. Felvont szemöldökkel néztem az idegenre, és érdekes tettére.

 - Kim Cho Hee? – kérdezte meg hatalmas mosolyra húzódó ajkakkal. Mi a fene van ezzel a tanévvel? Lassan egész Szöul ismerni fog?

 - Te ki vagy? – Gyors mozdulattal rántottam ki csuklómat ujjai egyre erősödő szorítása közül, ami örömében akár fájdalmassá is válhatott volna.

 - Kim Tae Hyung. – Válasza közben felállt a padról, és egy határozott mozdulattal rántotta testemet az övéhez, hogy karjai erős szorításai között tartsa meglepett mivoltomat.